Főkép

Az elmúlt másfél évtizedben elismerésre méltó muzikális utazást tett meg a North Carolinában (USA) alakult Between The Buried And Me: a kezdetben a Neurosis szigorúságát post hardcore és (proto) metalcore elemekkel vegyítő banda mára feltérképezte a death metal és progresszív metal/rock egyes területeit is, számos egyéb stílus mellett, ám nyitottságuk és ötletgazdagságuk még mindig kimeríthetetlennek bizonyul.

 

Fejlődésüket a kezdeti években számos tagcsere kísérte; a jelenlegi felállás 2005 óta stabil. Ez az esztendő zeneileg szintén alighanem a leglényegesebb fordulópontot jelentette a zenekar számára – az év szeptemberében megjelent az Alaska, amelyen a 2012-ben napvilágot látott Parallax II: Future Sequence albumon kikristályosodott BTBAM világ alapjai kezdtek alakot ölteni: gondosan kimunkált, vaskos riffek, karakteres harmóniák, ezerarcú dobtémák, szélsőséges tempó- és hangulatváltások, némileg megváltozott tónusú, tébolyult hörgés és az azt ellenpontozó lágy, tiszta ének nagyobb szerepkörrel, minimalista, mégis tartalmas szinti betétek... és így tovább. A csapat szerint az Alaskát követő Colors az igazi mérföldkő, mivel az a lemez a legműködőképesebb dalszerzési procedúra eredménye, s már a hangzás is elnyerte kívánt formáját amellett, hogy a komplett megszólalás ugrásszerűen közelebb került a fentebb említett „végkifejlethez”. A soron következő, 2009-es The Great Misdirect egy újabb szintet jelentett – számomra karrierjük legmeggyőzőbb lépését.

 

A Parallax II… megjelenésekor akár a zenekar csúcsalkotásának is felfogható volt, és okkal merült fel a kérdés a ’Buried követőiben: „Vajon most merre tovább?”. A Coma Ecliptic hallatán bebizonyosodott: előre a megkezdett, lényegében önállóan kitaposott úton. Habár az összkép valóban egészen sajátos, az egyes komponenseket elemezve több hatás érezhető a zenén. A két legfontosabb az alapvető extrém műfajok – thrash, death metal, hardcore – kompromisszummentes, nyers energiája és összefogott eszközkészlete, valamint a progresszív zenék szabad dalszerkesztése, a témák kibontogatása, finom átvezetések és hirtelen váltások. Megjelentek különböző világzenei, közel-keleti, kamarazenei és elektronikus betétek, amelyeket a zenészek teljes értékűen képesek beemelni a BTBAM világába. Úgy fest, mind’ újabb sikerrel.

 

A hetedik korongot az utóbbi lemezeken megszokott módon egy csendes, billentyű és Tommy lágy éneke által uralt tétel nyitja, amely röviden felvezeti a következő dalt. A számok közötti kapcsolódás végig jelen van, a zenében és a dalszövegben egyaránt: a Parallax után újfent egy komplett sztoriról van szó, a középpontban egy kómába esett férfival, akinek földön túli élményeit tárja fel a teljes lemezt összefogó történet (amelynek egyébként az 1959-64-ig tartó első korszak után két ízben újragondolt The Twilight Zone tévésorozat volt az ihletője).

 

 

A teljes értékűen csak tanulmány szinten bemutatható BTBAM stílusjegyek közé alig ékelődik be a banda szemszögéből vett újdonság, legalábbis konkrét motívum formájában. Erre inkább hangulatbeli vagy összképi hasonlóságot lehet példaként felhozni olyan tanítómesterekkel, mint a King Crimson, a Yes vagy éppen Jan Michel Jarre és a Kraftwerk. (Utóbbiak a frontemberre és szólóprojektjére még nagyobb hatást gyakoroltak.) Az erre a lemezre domináns ihletővé vált formációk közül szükséges megemlíteni az Ayreont, de akár a Voivodot is, elsősorban a sci-fi koncepció és a zeneiség kapcsolata miatt, továbbá kiemelten a Six Degrees…- Train Of Thought környéki Dream Theatert, a gyakori komponálási párhuzam és a vaskosabb gitártémák okán.

 

A sajátos hangszerelés hullámzása mellett a lemezre mindvégig jellemző a sejtelmes, űrbéli atmoszféra (de fura kifejezés, mégis ide való), amelyet kiváltképp a korábbiaknál színesebb, egyben egyszerűbb szintetizátor témák generálnak. A „King Redeem/Queen Serene” első része számomra már giccsbe hajló, aminek minden (akusztikus) hangszer a pártját fogja, a dal második része viszont remek stíluskavalkáddá terebélyesedik, némi black metalos felhangot is tartalmazó extremitás és kevésbé kemény elborulások képében, amit a nóta intrójával szembeni kontraszt még inkább kiemel, hogy aztán lágy befejezéssel átadja a terepet a nyugalmat színlelő feszültséggel átjárt, majd megint csak bedurvuló „Turn To The Darkness”-nek, a lemez egyik csúcspontjának – egy másiknak a „Memory Palace”-t tartom, főképp visszatérő fődallama és izgalmas lüktetése miatt.

 

A banda legkegyetlenebb agymenéseivel vetekedő epizódok ellenére elmondható a Coma Ecliptic-ről, hogy oldottabb, barátságosabb, és ha úgy tetszik, hívogatóbb anyag lett elődeinél, ami távolról sem jelent elpuhulást vagy slágeresedést. A korábban helyenként talán túlzottnak érzett technikázás egy kevésbé súlyos zenei megfogalmazás révén ezúttal inkább játékosnak, fondorlatosnak hat, mintsem túlbonyolítottnak vagy zaklatottnak. Szóval ugyanúgy gigaértékes a zene, irgalmatlan hozzáértéssel előadva, csupán a hangvétel vált összességében derűsebbé; ugyanakkor megint egy igen elvont, nehéz témát jár körbe a sztori.

 

 

Ami a szimpatizálást illeti, az új korongot a fentieknek megfelelően a BTBAM életmű egy önálló szeleteként kezelve, nagy biztonsággal lehet a szorosabb rokoni szálakkal rendelkező Colors-The Great Misdirect páros mellé emelni. Közéjük illesztve a Parallax I-II-t, jól átláthatóvá és következetessé válik az alkotói fejlődés mind zenei, mind konceptuális értelemben. Ez az új anyag pedig bebiztosítani látszik, hogy a banda egyhamar nem okoz csalódást a szélesebb látókörű Pink Floyd, Rainbow, DT és amerikai halálfém rajongóknak sem.

 

Az együttes tagjai:

Tommy Rogers – ének, szintetizátor

Paul Waggoner – gitár, ének

Dustie Waring – gitár

Blake Richardson – dobok

Dan Briggs – basszusgitár

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Node
2. The Coma Machine
3. Dim Ignition
4. Famine Wolf
5. King Redeem / Queen Serene
6. Turn on the Darkness
7. The Ectopic Stroll
8. Rapid Calm
9. Memory Palace
10. Option Oblivion
11. Life in Velvet

 

Diszkográfia:

Between The Buried And Me (2002)

The Silent Circus (2003)

Alaska (2005)

The Anatomy Of (2006)

Colors (2007)

Colors Live (2008)

The Great Misdirect (2009)

The Parallax: Hypersleep Dialogues (EP) (2011)

The Parallax II: Future Sequence (2012)

Future Sequence: Live at the Fidelitorium (2014)

Coma Ecliptic (2015)