Főkép

Eddig valahogy sosem vizsgáltam a Meséld újra! sorozatot ilyen szemmel, de most elnézve a köteteket, feltűnt, hogy váratlanul kevés köztük a kötelező olvasmány. Ez igazából csak azért érdekes, mert a kötelező olvasmányok bizony elég gyakran veszik el a diákok kedvét az olvasástól – viszont a sorozat pont azt tűzte ki célul, hogy megszerettesse a fiatalabb korosztállyal, vagy újra meghozza a kedvüket a könyvekhez. Márpedig ez a más stílusban történő mesélés alkalmas lehetne arra, hogy lássák: bizony a korábban nagy kínszenvedés árán végigrágott könyvek is lehetnek érdekesek és izgalmasak. Vagy épp az ellenkező hatást érnék el, és a leendő olvasók megrettennének attól, hogy újra a kötelező olvasmányt teszik az orruk alá? Nem tudom, hogy mi az igazság, de a Gulliver klasszikusan egy olyan olvasmány, amivel gimnáziumban találkozik először (és sokszor utoljára is) az ember.

 

Jonathan Swift klasszikus műve pedig egyébként szerintem nem különösebben megterhelő regény: bár tény és való, hogy főszereplője nem egy igazán szimpatikus alak, és a szöveg nyelvezete sem olyan egyszerű, de ez talán nem annyira nagy probléma – a kitartó olvasó azért még így is sok örömét tudja lelni benne (különösen, amikor Swift már felesleges körítés nélkül gúnyolódik az emberi fajon). Az persze más kérdés, hogy a bátortalan és bizonytalan diák, aki szívesebben csinálna inkább valami mást a betűk előtti gubbasztás helyett, nem lesz annyira lelkes és kitartó, mint mások, és az igazán érdekes részekig lehet, hogy el sem jut: neki valószínűleg jól jön a plusz segítség – Jonathan Coe „újramesélése” pedig tökéletes ehhez.

 

Ő sem tesz ugyanis mást, mint legutóbbi kollégája: csupán a saját szavaival, rövidebben, felesleges kitérők és leírások nélkül elmeséli a szöveget, ám közben a sorok között ugyanúgy jelen van a lényeg, nem feledkezik meg a regény valódi üzenetéről. Ugyanis a Gulliver utazásai bár klasszikus pikareszk kalandregény, az igazán fontos részeket Swift saját véleménye adja. Szatíraként is olvasható fejezetek váltják egymást a kalandok leírásaival – és mindegy, hogy Gulliver Lilliputba utazik a nagyon apró lények birodalmába; az óriások földjére, Brobdingnagba; a tudomány embereinek Laputájába vagy a nyihahák (és a jehuk) szigetére, a konklúzió mindig ugyanaz: a mai ember bizony sokkal mélyebbre jutott az erkölcstelenség, a háborúk és a romlottság mocsarába, mint azt valaha is képzelte volna. Különösen a gondolkodó lovak, a nyihahák között döbben rá Gulliver, hogy szeretett Angliáját milyen állapotok uralják valójában – ezáltal pedig az olvasó is elgondolkodik a saját életén.

 

Márpedig úgy hiszem, hogy pont ezért érdemes a Gullivert olvasni mindenkinek, kortól függetlenül: mert olyan alapvető kérdéseket tesz fel, amelyek mindig is bennünk motoszkáltak, de sosem jutottunk el odáig, hogy tényleg el is gondolkodjunk róluk. Vajon tényleg jó az ember? Tényleg erre utalnak a világban elkövetett tettei? Sőt, ami még fontosabb: mit kell ahhoz tenni, hogy jók legyünk? Jonathan Coe tálalásában pedig a fiatalabb korosztályhoz is eljutnak ugyanezek a kérdések (nem mellesleg Sara Oddi illusztrációival, ami nekem az állatok és egyéb furcsaságok rajzolásánál tetszett igazán) – ennél többet pedig nem is várhatunk tőle. Ahogy elnézem a sorozatot, a következő rész is kötelező olvasmány lesz: kíváncsian várom, hogy vajon az Antigonét milyen szemszögből ismerhetjük most meg.