Főkép

Itthon először egy csomag könyvjelzőnek nézték, ami az asztalon hevert. A cím persze elárulhatta volna, hogy mit takar a barna borító, amelyből úgy kell kihúzni a különös alakú (igen, nagyjából könyvjelző méretű) könyvecskét, de ehhez valamennyire jártasnak kell lenni a képregény-kultúrában. A strip elnevezés ugyanis főleg nekik mond valamit; egészen pontosan azt, hogy klasszikus, pár paneles, némileg karikatúraszerű, de mindenképp vicces, rövid történetekre számíthatunk.

 

Nálunk viszonylag komoly hagyománya van a műfajnak, még a képregény mai reneszánszát tekintve is. És nem is annyira a Garfield meg Kármér és Huba képsorokra gondolok, mint mondjuk a Pesti Est és Gróf Balázs együttműködésére, ami ugyan szigorúan véve nem stripek sorozata volt, jellegében mégis ebbe a skatulyába illeszthető. Vagy, hogy egy frissebb példát említsek, Pilcz Rolandnak a Schönherz Iskolaszövetkezet által finanszírozott Tivadar és Ernő kalandjai szintén különálló stripekből épültek fel.

 

A Fritz’s Strips így több-kevésbé magától értetődően gyűjteményes „kötet”: két folyóiratban – nevezetesen a Filmvilágban és a Nevem Senkiben – megjelent, valamint a Gravitáció címen összegyűjtött párkockás művek kompendiuma, és mint ilyen, egyrészt nagyobb egységenként valamelyest eltérő, másfelől kötött tematikájú történetekből áll. Ez persze inkább használ, mint árt a kiadványnak, mivel Fritz Zoli láthatóan tájékozott volt minden rajzzal és humorral kikarikírozott jelenet hátterét illetően. Néhol pedig külsősök is segítségére voltak, többek között Bayer Antal és Benedek Ágota, akik a szöveggel járultak hozzá a képek tökéletesítéséhez vagy ihletéséhez.

 

A filmes stripek jellemzően az aktuális bemutatókhoz köthetőek, és talán épp ezért nem mindig ül a poén, ha valaki történetesen nem látta az adott filmet. Ez persze könnyen pótolható, hiszen ma már egy jobb előfizetéssel nemcsak több száz csatorna kínálatából válogathatunk, ahol előbb-utóbb fel fog bukkanni a keresett cím, de a DVD/BluRay kínálatra és az internetre is támaszkodhatunk. A karakterek azonban mindenképp ismerősek, és Fritz Zoli elképesztő érzékkel, vérbeli karikatúristaként ragadja meg filmbéli (néha talán való életbeli?) egyéniségüket. A viszonylag gyakori önirónia és intertextuális utalások miatt pedig a szellemileg igényesebb (mondjuk úgy, magas irodalom iránt érdeklődő, esetleg „highbrow”) közönség számára is élvezetesek, akárcsak, mondjuk, Woody Allen novellái.

 

Nekem a legtöbbet mégis a közéleti/politikai témák (a Nevem Senki stripjei) adták, alapvetően azért, mert elengedhetetlenül ismerősek a szereplők, a helyzetek, végtére is ebben a közegben éljük mindennapjainkat. És itt még az sem zavaró, hogy nem nézek valóság show-kat, sem beszélgetős műsorokat, az internetes sajtó ugyanis mindenről beszámol, és ha másképp nem, szalagcímekből értesülök mindarról, ami az embereket foglalkoztatja. Fritz Zoli humora ezekben a képsorokban kemény, találó, de sosem ízléstelen. (A kikarikírozottak és fanatikus rajongóik szemében persze könnyen az lehet, ha celebekről, ha politikusokról van szó, de hát nekik illik tudni viselni a – kétségkívül jogos – kritikát.)

 

A Gravitáció sorozata amolyan változatok egy témára – természetesen a nehézkedésre. A szó minden értelmében eredeti humor, ahol a stílusok a konkrét témához igazodva módosulnak, ily módon leginkább itt mutatkozik meg az alkotó valódi egyénisége, itt követhetők nyomon (legalább valamennyire) a művészi törekvései.

 

Engem rendkívüli módon szórakoztatott ez a hosszúkás könyvecske, melyet ugyanúgy élvezni lehet munkába menet a buszon, metrón, villamoson vagy héven, mint ahogy otthon, a kanapén üldögélve, akár teljesen belemerülve a képekbe, akár némi háttérzenével, esetleg barátokkal együtt olvasgatva. Ha nem korlátozott példányban jelent volna meg, azt ajánlanám, minden magyar család szerezzen be belőle egyet, így azonban csupán a szerencsés kivételezetteknek adatik meg a birtoklás öröme.