Főkép

A fantasy zsánerén belül kedvelt elbeszélésalapnak számít, amikor mitológiai elemeket, mondavilághoz kapcsolódó történeteket tartalmaz egy regény – ez egyszerre ismerős és mégis valami bizsergetően új. A Végtelen Ég sorozatban is ez a szempont érvényesül, ugyanakkor az újdonság és a különlegesség varázsát adja, hogy ezúttal nem skandináv, kelta vagy valami más, a köztudatba jobban beépült hiedelemvilág elevenedik meg a történet keretén belül, hanem egy kevésbé ismert mondakör alapjaira építkezik fel az elbeszélés. A megszokottnál jóval keletebbre kell tekinteni, és máris ott találjuk magunkat a mongol sztyeppéken, ahol a Végtelen Ég alatt harcosok csapnak össze egymással.

 

Temur, a Nagy Kagán unokája, holdja – amely azt jelzi, hogy a sztyeppék urának leszármazottja – csupán egy azok közül, amelyek minden éjjel megjelennek a Végtelen Égen, és amelyek száma egyre csak fogyatkozik – az uralkodói címért vívott harcokban sokan hulltak már el. Temur a csatamezőn tér magához, körülötte mindenütt halottak – a testvérei és a rokonai. Megmenekülése a csodával határos, a család támogatása és védelme nélkül azonban az élete, illetve a trón iránti igénye fabatkát sem ér, ezért inkább az önkéntes száműzetést választja.

 

Szamarkar, a Rásza Birodalom korábbi örököse, majd a Szong herceg felesége – a tróntól öccsei születése fosztotta meg, a házassága pedig egy véres háború okaként szolgált. Mielőtt a családja ismét gyalogként használná egy újabb politikai játszmában, lemond világi hatalmáról és komoly áldozatot hozva a mágusok közé áll. Ők ketten, akik ismerik a nagy birodalmak működését, akik már annyi csatát megvívtak és annyi mindenről mondtak le, végül találkoznak – a harcos és a varázslónő, valamint néhány útitársuk a titkok nyomába ered, hajtják őket a személyes indokok és a remélt válaszok.

 

Ilyen kiindulás után egy határozottan lassú folyású, hosszú leírásokat tartalmazó történettel találtam szemben magam, amelynek a hangulata egyébként kifejezetten egyedi. A nagy részletességű bemutatások szövege között azonban ráakadtam arra, ami a komótosan csordogáló cselekmények mellett is fenntartotta az érdeklődésem: a legendákra és a különleges lényekre. Bár a való életben máshogy hívják őket, de ha a Kaganátust, a Rásza és a Szong Birodalmat, valamint az Oszmán kalifátust elhelyezzük Ázsia térképén, akkor majdnem minden, a regényben felbukkanó földrajzi helynek megtaláljuk a maga helyét. Innentől kezdve válnak „kézzel foghatóvá”, vagy legalábbis értelmezhetővé azok a távolságok, amelyeket a szereplők a „kóborlásaik” – a céljuk keresése, illetve teljesítése közben – megtesznek. Mert vándorlásból bizony bőven kijut ebben a kötetben: a kiinduló pontok egymástól távol esnek, a főszereplők előbb külön-külön járják az utakat, majd egy idő után összetalálkoznak – közben pedig megismerjük a világ működését, a birodalmak egyedi jellegzetességeit, a kialakult politikai helyzetet, és benne a történet szempontjából jelentős személyek helyét.

 

Tetszett az alapötlet, a kultúrák bemutatása: kifejezetten kedveltem, ahogy a különböző népek egymástól eltérő hiedelemvilága ennyire látványosan nyilvánult meg, ahogy az egek és az égitestek – mindennél nyilvánvalóbban – jelezték a birodalmak határát, illetve a bekövetkezett változásokat. A varázslás érdekében hozott áldozat nagysága miatt okozott döbbenet és csodálat mellett elkápráztattak a különleges lények leírásai és szerepei, illetve a mágiával kapcsolatos egyedi megoldások. Csak egy valami hiányzott nekem a regényből: a humor – határozottan jót tett volna a történetnek, ha a szinte végig komoly, aggodalommal teli, már-már komor hangulatot helyenként oldotta volna egy kis könnyedség.

 

Ugyanakkor továbbra is úgy gondolom, hogy ez a rész nem más, mint egy hosszú felvezetés, amely a hiedelemvilág és a fantasztikus hangulat ellenére sem ad egyelőre többet annál, mint megrajzolja a játéktér körvonalait és felállítja a játszmában részt vevő bábukat. A kötet végére ugyan gazdagabb lettem a birodalmakra és a politikai helyzetre vonatkozó lényeges ismeretekkel, volt részem némi kalandban is, felsejlettek a háttérben munkálkodó erők, de abban biztos vagyok, hogy a lényeges események még csak ezután – a folytatásokban – várhatóak.

 

A regény besorolása mellett viszont nem tudok szó nélkül elmenni: ez a történet nem Vörös pöttyös kategória. Igazából nem is a borítón virító pötty színe a zavaró a számomra, mert attól személy szerint könnyedén el tudok vonatkoztatni, hanem úgy érzem, hogy a választás következményeként a történet, illetve a sorozat nem igazán fogja megtalálni a célközönségét. Anélkül, hogy a személyes véleményem túlragoznám, kijelentem, hogy ennek a regénynek sokkal jobb helye lett volna a Sötét örvény besorolás alatt.

 

Ha nem is túl cselekményes, de mindenképpen különleges háttérvilágú felvezető kötetet olvashattam, amelynek a folytatásai is határozottan érdekelnek. Nem lehet véletlen, hogy a trilógia befejező kötete – amely a Steels of the Sky címet viseli – ebben az évben Locus-díj jelölést kapott fantasy kategóriában. Részemről örömmel vetem bele magam abba a kutatómunkába, amellyel kideríthetem, hogy mivel is érdemelte ki megtisztelő helyezést – közben pedig biztosan jól szórakozom majd.