Főkép

Ismét Magyarországon a Dream Theater – legyinthetnek egykedvűen sokan. Ugyan tény és való, hogy az elmúlt években gyakorta jártak erre, de ez miért is lenne baj? Az az ország, amelybe szinte évente jár a Prodigy vagy a Nightwish, valószínűleg a progresszív metal egyik éllovasának megvendégelését is elbírja sűrű egymásutánjában.

 

Először én is azt gondoltam, hogy inkább csak amolyan „hakni-kör" lesz ez, de idővel kiderült, hogy a 30 éves jubileumi koncertturné keretében jönnek, és a setlistet megnézve, nem is volt kérdéses számomra, hogy ott a helyem (már csak azért is, mert a hazai Special Providence legénysége mellett a Kamelot is színpadra lépett aznap a TRACK-ben).

 

Tikkasztó kánikula volt, így a helyszín megközelítéséhez igénybe vett budapesti közlekedési eszközökön az ember átérezhette – néha a szó szoros értelmében –, mennyire is fűtöttek be nekünk, ráadásul ehhez még társultak a járművek viszontagságai (nem jár, terelve jár, lerobbant, stb.) is, így a Special Providence záródalánál értem a helyszínre, amely a „Northern Lights" volt. Szerencsére ami lemezen is működik, azt tudják élőben is produkálni: a közönség jól fogadta őket, én pedig nagyon remélem, hogy a közeljövőben lesz lehetőségem látni a csapatot egynél több dalt is eljátszani élőben.

 

A Kamelotra egészen szépen megtelt a helyszín, azonban érezhetően a közönség döntő részének nem nagyon jött be a sárkánykergetős metal keveréke progresszív zenével, pedig remek koncertek adtak. A beígért 19:15-kor az intró után színpadra léptek, megkezdték a zúzást – és sajnos a második dal végéig csak ennyit lehetett leszűrni belőle, mert az ének elkallódott valamerre, pedig az egyik nagy kedvencemmel, a „Rule The World"-del kezdtek... De végül csak meglett az ének, és onnantól teljes lett a hangzás.

 

Szimfonikus elemekkel tarkított metal zenét színpadra állítani nem egyszerű, sokaknak beletört ebbe már a bicskája (például Rhapsody), de itt működött. Nagyon örültem a „Center Of The Universe"-nek, amellyel anno megismertem a zenekart, így egy kis időre ismét gimnazista lettem, és vidáman csápoltam rá. Majd rögtön utána bebizonyosodott, hogy az eléggé szigorú „Revolution" az egyik legjobb metal-dal: ha létezne normális rockdisco itthon, ennek bizony bérelt helye lenne (persze koncertnótaként is kiválóan funkcionál, én legalábbis magamat is meglepve, kicsit megőrültem ekkor – első, de nem utolsó alkalommal ezen az estén). Szuper koncertet adtak, aranyos volt az énekes Tommy („Egy, Ketto, Harom, Sikííícccss!"), és nem mellesleg jól is énekelt. Ígéretük szerint rövidesen visszatérnek hozzánk – úgy legyen.

 

20:45-kor elindult a tavalyi turnéra elkészített kisfilm, amelyben a DT albumok borítói „adnak ki" egy történetet (jó ötlet volt megtartani ezt tavalyról, hiszen most a 30 éves turnén pláne stílszerű). Az előzetes terveknek megfelelően, időrendben haladva, minden lemezről játszottak egy-egy szerzeményt, olyanokat is, amelyeket még sosem vagy csak öt-tíz évvel ezelőtt játszották utoljára. A „Metropolis Pt. 1"-re indult be először a nép (volt körülöttem is néhány „légdobos-kolléga", akikkel próbáltuk a dalt lekövetni és prezentálni, de úgy láttam mindannyiunknál kudarcba fulladt a dolog), ezután James köszöntötte a közönséget, vázolta a programot, és megkért mindenkit, hogy ordítsák be melyik volt a következő lemez. Awake! És mindenféle átmenet, beszámolás, akármi nélkül belecsaptak a „Caught In A Web"-be, és annak ellenére, hogy tudtam, hogy ez fog következni, teljesen kivert a libabőr, és újfent rádöbbentem, mekkora muzsikák ezek, főleg a mai, modernebb megszólalással.

 

A sokat szidott Falling Into Infinity-ről is a nagy kedvencem a „Burning My Soul" hangzott el, amelyhez még sosem volt szerencsém élőben (az sem ma volt, amikor utoljára hallgattam), úgyhogy ismét egy remek időutazást éltem át. De azért is szimpatikus volt számomra a setlist, mert a „Metropolis"-on kívül talán a „Spirit Carries On" volt még az a dal, amit egyébként szoktak játszani egyéb turnékon. Így eljöhetett az a pillanat is, amelyre talán 10 éve vártam: Myung lefogta a „Panic Attack" első hangjait... Ekkor ledobtam a láncokat, nem ismertem jólneveltséget, óvatosságot, ugyanis beérett az évtizedes várakozásom, élőben látni/hallani újra a kedvenc DT-számomat. Előbújt belőlem a fenevad, intenzív csápolás, headbang, minden mi szemnek s szájnak nem ingere, olyannyira, hogy azt vettem észre, egészen szellős lett körülöttem a nézőtér (ennek 2 oka lehet: vagy féltették a testi épségüket, vagy a kánikula közbeni gyors mozgásom nem éppen kellemes velejáróját viselték nehezen). Bárhogy is legyen, megérte, ha csak ezt az egy dalt játsszák el aznap, én már akkor is boldogan jöttem volna el a helyszínről.

 

Miután nagy hirtelen lefogytam vagy 3 kilót a vízveszteségnek köszönhetően, nem volt megállás, és a „Constant Motion"-nel a rendkívül fejlett és egyedi mozgáskultúrám további szemléltetésére ösztökéltek, így a „Wither" pihentető percei pont kapóra jöttek, hogy kifújhassam magam. Azonban elkezdtem érezni valami furcsát: az agyam kiadja a parancsot, de a végtagjaim már nem nagyon akarnak engedelmeskedni... Kánikula, sok ember, és erre én még rásegítettem némi koordinálatlan testmozgással. A ráadás „Behind The Veil"-nél már tényleg arra maradt csak erőm, hogy a megfelelő részeknél felemeljem a kezem.

 

Kiderült, hogy jövőre új DT-lemez várható, amellyel visszatérnek hozzánk. Várjuk szeretettel őket: persze ha esetleg már jövő héten errefelé járnának, és akár csak a sarki kocsmában lépnének fel, akkor is biztos, hogy ott lennék. De hogy milyen is volt a koncert? Hakni? Legyen, ha így fogalmazunk, akkor az volt. De alázatos és tisztességes – bárcsak sokan vennének példát róla, hogy így is lehet.