Főkép

A Think Tank után 12 évvel és a körülmények ismeretében az is kisebbfajta csoda, hogy a britpop alapcsapatának elkészülhetett a legújabb, sorban nyolcadik albuma. Ebben az esetben is igaz, hogy a legjobb dolgokat az élet hozza a maga furcsa véletlenségében, ugyanis a számok mind egy és ugyanazon felvételi sessionből származnak, aminek apropója az volt, hogy két fesztiváli fellépés között a bandatagok Hong Kongban rekedtek, és jobb híján elkezdtek dalokat írni és felvenni. A zenei alapok készen is lettek, Damon Albarnnak azonban a szövegeket nem volt ideje megírni a rövid ott-tartózkodás alatt, így kétséges lett az akkor még cím nélküli  hongkongi lemez  sorsa. Az 1999-es 13 óta ez volt az első alkalom, hogy Graham Coxon gitáros is újra csatlakozott a dalszerzéshez és felvételhez, minden adott volt tehát egy igazi visszatérő album kiadásához, és ezt valószínűleg Albarnék is érezték, mert végül nem hagyták parlagon a cuccot, és Stephen Street producerrel együtt kiadták a The Magic Whipet, aminek meghallgatása után azért erősen árnyalni kell a szimpla  vissza a gyökerekhez  típusú elképzeléseket.

 

 

Ez az album ugyanis egyrészt tényleg egyfajta összefoglalása a banda (és Damon Albarn meg Graham Coxon szóló- és Gorillazos) karrierjének (az  I, Broadcast-nél britpopabb dalt régen írtak), másrészt viszont egy igazi hangulatlemez, amire elképesztő módon rányomja a bélyegét a város, ahol felvették. A neonzölddel megvilágított égbe nyúló tornyok, a túlnépesedett utcák és a szmogfelhőben vakon sétáló emberek képei népesítik be ezeket a dalokat. Álmosan szomorú az egész, valahol azon a vonalon, ahol Sofia Coppola Elveszett Jelentése, csak itt a búsabb momentumokból kicsit többet kapunk, mint az édesekből. Talán az első gyorsabb szám az előbb említett, hatodikként érkező  I, Broadcast , ami már a lemez A oldalának végét jelzi. Nem lesz tehát nagy őrjöngés a The Magic Whip tételeire, és azt se tudom elképzelni, hogy tömegeknek ez legyen a  kedvenc Blur lemeze , de a titkos favorit címet biztos sokaknál elnyeri majd.

 

 

Nem is csoda, mert az erős hangulati jelenlét mellett a dallamok is nagyon működnek, legyen szó akár a szomorkás „New World Towers” -ről, az akusztikus „Ice Cream Man”-ről, vagy az apokaliptikus  „There Are Too Many of Us” -ról. És akkor ezek még csak az egyértelmű választások, amik már első hallgatásnál megragadnak. Emellett olyan rejtőzködők is vannak, mint a romantikus „My Terracotta Heart”, a pszichedelikus „ Thought I Was a Spaceman”  és a vidám „Ong Ong” . Még ha bizonyos utánérzések egyik-másik dalnál fel is merülnek olykor, azért összességében egy nagyon tartalmas és értékes, és nagyon  Blur-ös  dalcsokrot kapunk.

 

 

Furcsa kettősség uralja ugyanakkor az egész lemezt, mert bár ott van benne az elmúlt évek zenei világa (mármint a Blur szintjén), mégis kortalan, ugyanakkor egy bizonyos földrajzi helyhez és hangulathoz köthető. Egyszerre aggódik a túlnépesedés és a kiüresedés miatt, és csábít táncra az indonéz tengerparton. Neongőzös ködös lenyomat egy nagyon fontos zenekar Ázsiában töltött elveszett napjairól, egy elveszett városról, elveszett embereknek.

 

A zenekar tagjai:

Damon Albarn – ének, billentyűk, szintetizátorok, akusztikus gitár

Graham Coxon – elektromos gitár, vokál, ének

Alex James – basszusgitár

Dave Rowntree – dobok, ütőhangszerek, vokál

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Lonesome Street

2. New World Towers

3. Go Out

4. Ice Cream Man

5. Thought I Was a Spaceman

6. I, Broadcast

7. My Terracotta Heart

8. There are Too Many of Us

9. Ghost Ship

10. Pyongyang

11. Ong Ong          

12. Mirror Ball

 

Diszkográfia:

Leisure (1991)

Modern Life Is Rubbish (1993)

Parklife (1994)

The Great Escape (1995)

Blur (1997)

13 (1999)

Think Tank (2003)

The Magic Whip (2015)