Főkép

Fülszöveg:

Neszta életvidám, ambiciózus szerelmes... és majdnem halott.

 

A teste öntudatlanul hever, lelke csapdában rekedt.

Egyetlen ember hallja. Egyetlen ember látja. Egyetlen ember érzi őt.

 

Vőlegénye, a hajdani FBI-nyomozó, mára tanácsadó, Damien Corner a Tükrön keresztül képes kommunikálni a lánnyal, aki először semmire sem emlékszik az életéből. Damien kétségbeesett nyomozásba kezd - segítségére van Neszta húga, az autista Zorka.

Zorka és Neszta szeretete olyan lelki kapocs, mely átível a halálon túlra is.

 

Neszta emlékei lassan térnek vissza, pedig sietnie kell, mielőtt az Árvák megkaparintják a lelkét. A Tükörben csak magára számíthat és Hollóra, a különös, kalapos fickóra.

 

Damien szenvedélyesen küzd. Számára mindenki potenciális gyanúsított, minden árnyékban támadás rejtőzhet, minden eltelt pillanattal közelebb kerül a sötétséghez. Míg Neszta önmagának egyre halványuló másaként tengődik a Tükörben.

 

 


 

Részlet a regényből:

Prológus

 

Feküdtem. A fájdalom lassan rémületté alakult át bennem. A vérem minden szívdobbanásnál bugyborékolva tört elő a torkomból, habos tócsában terült szét a fejem körül. Ragacsos hajam egyre inkább összeolvadt a lassan terjedő vörös árral.

A kötelek nem engedtek moccanni sem, oldalra dőlve hevertem, egy székhez rögzítve. Fölösleges volt kiabálással próbálkoznom – hörgés sem hagyta el a torkomat. Már nem hallottam a falakban motoszkáló rágcsálókat, és csak homályosan láttam a sarokban a pókot, ahogy próbálja megalkotni élete legtökéletesebb hálóját. Kitartás, mondogattam magamnak. Vártam. Valakire nagyon vártam, de arra nem emlékeztem, hogy kire. Abban azonban biztos voltam, hogy nem hagy cserben. Tudtam, eljön, hogy megmentsen. Annyira hittem benne. Ez az érzés éltetett, erőt adott, hogy figyeljek.

Léptek zaját hallottam. Egyhangú léptek üteme, monoton neszek. A kihalt szobában ez volt az egyetlen zaj, ami bizonyította, hogy még élek. Lassú, sőt, egyre lassabb topogás. Sikítani szerettem volna, hátha azzal felgyorsíthatom.

Miért nem siet? Szorongás támadt bennem. Mintha tétovázna. Én szaladnék, rohannék, ha tudnám, hogy ő fekszik valahol a saját vérében fürödve. Akár az egész világon átgázolnék, hogy megmentsem. Valamiért megragadt bennem a megmagyarázhatatlan aggodalom. Tudja, hogy várok rá? Biztosan tudja…

A léptek nem változtak. Nem halkultak, de nem is erősödtek. Hiába füleltem. Időbe telt, mire rádöbbentem, hogy amit hallok, a saját szívverésem. Az életemtől lassan, de biztosan távolodó, halkuló dallamra táncolt… már csak ingadozott. Gyönge, viharvert pulzálás.

A halálfélelem jeges takaróként borult rám. A dobbanások egyre lassabb ütemben vertek visszhangot. Az agyam utolsó mozzanataként rádöbbentett: haldoklom.

Hogy megmozduljak, már régen feladtam.

A gondolatok kezdtek egyre zavarosabbá válni, mint egy tükörsima tó, amelybe kavicsot hajítanak… Aztán még egyet, egy újabbat… és újabbat, míg a tó felszíne eltűnik, és nem marad más, csupán a zavart keltő kavicsok zaklatott hullámai, melyek egymásnak csapódva újabb köröket indítanak el.

Aztán lassan elhalkult minden, megkínzott, nehéz testemre már nem hatott a gravitáció. Mintha lebegett volna – én lebegtem. Megszűntem létezni.

 

Első fejezet ‑

Ködszürke

 

Damien

 

Földbe gyökerezett lábbal álltam az üzlet előtt. A kreatívan elrendezett gyűrűk a kirakat megvilágítása miatt megsokszorozódott csillogással ragyogtak, és ijesztő tökéletességgel sorakoztak az üvegpolcokon.

Tudtam, ki vagyok, a hivatalosan megfogalmazott verzió szerint: Damien Corner, harmincöt éves, hajdan forrófejű FBI nyomozó, mára lehiggadt kriminálpszichológus tanár az egyetemen, nőtlen… Ez utóbbi a kulcsszó, amin változtatni szerettem volna.

Tudtam, mit akarok. Ma reggel megingathatatlan elszántsággal léptem ki a lakásomból, beszálltam a fényes, fekete BMW X6 gyönyörűségembe, és nekiindultam a városnak. A legjobb helyre jöttem. Tudtam, hogy a legjobb, mert a létező összes módszerrel ellenőriztem az üzletet.

Mégis… Ha ennyi mindent tudtam, miért haboztam belépni?

A mobilom hang nélkül berregett a zsebemben, de nem akartam felvenni. Bárki is keresett, hívhat később. Ez különleges pillanat volt, ami nem szakítható félbe holmi beszélgetés miatt.

Már legalább százszor elképzeltem a lehetséges forgatókönyveket. Annyira emberi megközelítése volt mindannak, amit iránta éreztem… Letérdelek elé, előhúzom a zsebemből a kis bársonydobozkát, és miközben felpattintom a tetejét, azt kérdezem tőle: „Egressy Erneszta! Hozzám jössz feleségül?”

Neszta pedig nevetne, aztán kicsúfolna a béna lánykérés miatt. Mindig nevetett és szinte mindig kicsúfolt. Imádtam, hogy volt mersze kicsúfolni. Ha ismerte volna a múltamat, azt, hogy ki voltam, mielőtt idejöttem, talán soha nem merészelt volna olyan önfeledten viselkedni a közelemben. Az arcának mindkét oldalán megjelent egy-egy hosszúkás gödröcske, amivel a mosolya feledhetetlenné vált. Egész életemben elnéztem volna.

A forgatókönyv végén mindig ott szerepelt a bűvös beleegyezés. Tudtam, hogy igent mondana. Egészen biztos voltam benne. A kezdetektől éreztük egymásban a szikrázást, a megértést, amikor szavak nélkül is érzed, mire gondol a másik. Ajándék pillanatokkal telt meg az életem, amióta őt megismertem, és elképzelhetetlen volt nélküle akár egyetlen óra is.

Ez erős túlzás, mivel már egy órája elindultam otthonról, és Neszta már nem volt ott ébredésnél. Meglehetősen rosszul érintett a dolog, de nem hívtam fel, mert tisztában voltam a napi programjával. Különösen a mai napon: születésnapja volt.

A telefon újra vibrált. Már nem számoltam hányadik hívás, de elég kitartónak bizonyult, hogy elszakítsam magam a gúnyosan csillogó kirakattól. Ingerülten néztem a kijelző agresszívan villogó jelzésére. A név láttán bosszankodva káromkodtam, mielőtt felvettem.

– Mit akarsz, Joseph?

– Rosszkor, Damien? – hangzott a gúnyos kérdés. Nem mintha érdekelte volna, ha rossz az időzítése.

Az idióta néha igazán emberien bírt viselkedni… Ezzel csak még inkább odavágott a hangulatomnak.

– Különleges érzéked van, haver, hogy ne a megfelelő időben hívj.

– Mondanám, hogy sajnálom, de… Barátok voltunk, barátok pedig nem hazudnak a másiknak.

– Dugd a megfelelő helyre! – tanácsoltam.

Csöndes nevetéssel ingerelt tovább. Szerettem volna, ha előttem áll…

– Azt hittem, hogy a bölcs Európában visszább vettél magadból. Nagy ország nagy pofa, kis ország pedig „szépen beállok a sorba”. – Erre inkább nem is feleltem. Joseph nem zavartatta magát, folytatta a társalgást az aktív közreműködésem nélkül is. – Tehát nem lett belőled mintapolgár.

– Nem országfüggő, bunkó – világosítottam fel közönyösen. – Költséges zaklatásokra szoksz rá, vagy oka is van, amiért felhívtál?

Kis szünetet tartott, és még így, telefonon keresztül is éreztem, ahogy komolyabbá válik.

– Tudom, hogy már nem veszel részt aktív ügyekben, de…

– Most hagyd abba!

– …kellenél egy esethez. A helyiek…

– Mondom, fejezd be! Nem érdekel, amit beszélsz!

Joseph mélyet sóhajtott.

– Az emberek gyanakodni fognak, ha ilyen hosszú ideig meghúzod magad.

– Az emberek mindig gyanakodnak, de csak olyankor, amikor már késő.

– A helyiek már hetekkel ezelőtt kiküldték neked az anyagot…

Emlékeztem rá. A kukában landolt. Néhány órával később eszembe jutott, hogy nem kéne ott hagynom, ki tudja, milyen csöveseknek, ezért kimentem, és elégettem az egészet. Lakótelepi látványosság volt, ahogy az öltönyömben előbb kiguberáltam a mappát a szeméthalomból, majd ott helyben, a füvön lángra lobbantottam. Gondos állampolgárként megvártam, míg elégett. Csak akkor léptem le, amikor már hamut fújt a szél.

Joseph folyamatosan beszélt. A hüvelykujjam viszketett, mégsem nyomtam ki a telefont. Úgyis visszahívna, amilyen szívós dög.

– Neked mióta van fennhatóságod ezen a területen? – szakítottam félbe a beszámolóját.

Zavart köhintés.

– Ismerős ismerőse, lekötelezett lekötelezettje.

Vagyis nem sok választásom volt.

– Valószínűleg nélkülem is meg tudják oldani az ügyet – próbálkoztam tovább.

– Ahogy arra már oly éleslátóan rávilágítottál, az egy kis ország. Sorozatgyilkos, mint olyan, nem igazán volt jelen arrafelé. Különösen nem a különleges fajta. – Villámgyors klaviatúrapötyögés hallatszott. – Mármint voltak tisztázatlan esetek, bizonyítékok híján elítéltek, és hasonlók, de ritka a konkrétum.

– Ez egy szent ország, hm?

– Rendben, mondom. Az ezerhatszázas években Báthori Erzsébet több mint hatszáz szűz lánnyal végzett. Tudatos születésszabályozás miatt a tiszazugi arzénes asszonyok több száz embert mérgeztek meg.

– Bájos…

– Na, igen. Akadnak azért arrafelé is, akik felférnének a pszichovonatra.

Szép, de gyenge próbálkozás.

– Akkor sem érdekel. Kiszálltam, Joseph. Minden szempontból.

Sosem beszéltünk nyíltan, mert bár biztosan tudtam, hogy zavarja a vonalat, azért mindig akadnak kiskapuk a rohadt fülelők számára.

– Holnap kiküldenek hozzád egy asszisztenst – folytatta zavartalanul, mintha a tiltakozásomra immúnis lenne. – Viszi neked az aktákat.

– Hányadiknál járnak?

A pillanatnyi csönd elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, több, mint amennyit szeretnék hallani.

– Hét. Légy kedves az asszisztenssel!

– Cseszd meg!

Csöndes elégedettséggel töltött el, hogy én bontottam a vonalat. Sajnálkozva vetettem egy utolsó pillantást a csillogó kirakat felé. Nem ez volt az alkalmas pillanat.

Mivel a délelőttöm szabad volt – a születésnapi ajándékát már hetekkel ezelőtt megvettem –, ezért úgy határoztam, hogy előhívom magamból az önpusztítót. Beültem egy gyorsétterembe, ahol dupla hamburgert kértem sült krumplival és fagyival. Neszta imádott megbotránkoztatóan étkezni. A sült krumplit mártogatni fagyiba,

az egyik kedvence.

Az első harapás után kezdett el ismét rezegni a mobilom. Reméltem, hogy Joseph, mert a beszélgetést követően keserű utóíz maradt, ami kiabálások árán szokott csak elmúlni.

Meg sem néztem a kijelzőt, csak felvettem.

– Mit akarsz még, seggfej?

Döbbent csend a vonal túlsó végéről, mely az első másodperc után már gyanússá vált. Joseph csuklóból visszaszólt volna.

– Damien?

Egy pillanatra lehunytam a szemem, amikor felismertem a hangot. Soha többé nem ugatok bele a telefonba, mielőtt ellenőrizném, kivel beszélek!

– Enna! Ne haragudj a korábbiért! – szabadkoztam őszintén. – Azt hittem, valaki más.

– Időközben rájöttem.

– Mit tehetek érted?

– Segítened kell!

Tépj egy számot, és állj be a sorba! – akartam javasolni, de időben észbe kaptam. Ennával beszélek, nem holmi ezeréves cimborával, akinek piszkos vicceket lehet elsütni komolyabb következmény vagy állon verés nélkül.

– Valami baj van?

Bizonytalan csend a vonal másik végén. Rossz érzés kerített a hatalmába. A gyomrom görcsbe rándult, és a szúró érzés a mellkasomban jelezte, hogy levegőt venni is elfelejtettem. Bármi is történt, csak rossz lehetett. Ennának nem engem kellett volna hívnia, hanem Nesztát.

– Zorkának elég rossz napja van. Kiborult, és nem tudom megnyugtatni. Már a közelébe sem enged – ontotta magából a szót a nő, míg én a hamburgeremet félretolva igyekeztem feldolgozni a hallottakat. – Nesztát nem érem el, és nem akartam hívni mentőket, mielőtt veled nem beszélek.

– Nem! – kiáltottam fel hirtelen, majd észbe kapva a sok kérdő tekintet miatt, melyek mind rám irányultak, visszafogtam a hangom.

– Nem szükséges. Azonnal indulok. Tarts ki!

Meg sem várva a köszönetét kinyomtam, és eltettem a telefont a zakóm belső zsebébe. Sajnálat nélkül hagytam hátra a maradékot, az étvágyamnak nyoma sem maradt. Éppen ellenkezőleg, mintha sziklát nyeltem volna. Rossz érzés áradt szét bennem. Beültem a kocsiba, és miközben végighajtottam a folyó melletti rakparton, folyamatosan egy kérdés kattogott a fejemben.

Hol van Neszta?

 

A Kiadó engedélyével.