Főkép

Tizennégy év telt el a legfeljebb korrekt, de leginkább felejthető Jurassic Park 3 óta. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy a markáns lejtmeneti ívet produkáló szériából már csak a szépre emlékezzünk, és hogy felnőjön egy új generáció, aki vevő lehet az örökzöld dínómánia újabb filmes ópuszára.

 

A Jurassic World a cselekményét tekintve több szállal is kapcsolódik Steven Spielberg huszonkét évvel korábbi őseredetiéhez – illetve konkrétan ehhez kapcsolódik, mintha a második és harmadik rész meg sem született volna. Ugyanakkor a film nyilvánvalóan egy új kezdetet is jelent egyúttal (nem lehetnek kétségeink a felől, hogy első fejezete egy új szériának), vagyis felmerül a kérdés: a Jurassic World tulajdonképpen folytatásnak tekinthető vagy inkább valami új első csírájának? Ez nagyon fontos, merthogy az alapművek és a folytatások készítésének, megalkotásának teremtő folyamata egymástól teljesen különböző módon történik. Az őseredeti általában úgy születik meg, hogy alkotója maga sem tudja még feltétlenül, hogy később folytatásai lesznek; létrejön valami új, egy történet, a legkisebb részletekig átgondolva, arányokra, finomságokra odafigyelve. Ez a teremtés minősége. Ezzel szemben a folytatások kidolgozásának fő motívuma legtöbbször a fokozás, a „tegyünk rá még egy lapáttal” attitűd. Ezért van az, hogy a legtöbb második rész általában látványosabb, hatásosabb, csillogóbb, de tartalmilag üresebb, összességében gyöngébb, mint az eredeti, amelynek nyomán megszületett. Nézzük tehát, hogy mit nyújt nekünk mindebből a Jurassic World?

 

A történet szerint az új, jól prosperáló őslénypark vezetői úgy látják, hogy a látogatóknak immár erősebb, markánsabb élményre van szükségük. Titokban létrehoznak hát egy hibrid, ebből-abból összekotyvasztott, sosem volt dínó szörnyeteget, hadd ijedezzen újra a nép, amely már túlságosan megszokta a raptorok és T-Rexek fémjelezte alapkollekciót – ebből fakadnak persze a bajok, melyek sosem látott, apokaliptikus végkifejlethez vezetnek, hiszen a tudósok maguk sem tudják, hogy mire képes a kémcsövekben kikevert új egyed. Ennek nyomán tehát a válasz a fentebbi kérdésre egyértelművé válik: a folytatásokra jellemző „fokozzuk még, és tegyünk bele még egy csavart” alapmotívum nagyon markánsan jelenik meg a filmben. Olyannyira, hogy nagyon sok minden másra nem is igen marad szufla, hisz minden egyéb viszont a megszokott sémák mentén történik.

 

Finoman fogalmazunk, ha kijelentjük, hogy a film ereje, a történetszövés varázsa nem a meglepetésekben rejlik. Szinte minden, ami történik, előre kiszámítható: nagyon jól tudjuk, hogy ki az, aki öt percen belül halott lesz; egy pillantásból, gesztusból rögvest kiszámítható, hogy milyen tragédia fog történni a következő jelenetben. Amikor például a szörny tombolása alábbhagy, és a szereplők megkönnyebbülten felsóhajtanak, már várjuk is a „váratlan” támadást a másik oldalról, amely persze menetrendszerűen be is következik. Unásig ismerős, hogy a korábban minden praktikus fronton ügyetlenkedő női főszereplő a végén egy merész, vakmerő huszárvágással maga menti meg a végletekig reménytelennek tűnő helyzetben a macsó főhőst, és persze a kiszolgáltatott gyerekeket...

 

Végtelenségig lehetne sorolni a kliséket, melyekre a CGI arzenál és a nem túl cizellált történet-fonal rásimul. A háttérben mesterkedő főgonosz első felbukkanásakor már látjuk is magunkban, hogy miként fog kétségbeesett ordítások közepette eltűnni az egyik vicsorgó szörnyeteg szájában. Az inkább bosszantó, mint jól eső romantikus pillanatokban pedig már a dörzsölt producerek elégedett vigyorát is látni véljük, amint épp a prognosztizált bevételi adatokat vizionálják. Abban az élményünkben, hogy semmi, de semmi dramaturgiai újításra nem számíthatunk, az a bizonytalan érzésünk támad, hogy ez már nem is hiányosság, hanem egyenesen tudatosan vállalt erény az alkotók részéről: játsszuk azt, hogy ijedezős kalandfilmet csinálunk, amiben minden tudatosan és pont ugyanúgy történik, mint negyven éve mindig. Csak sokkal fejlettebb látványvilággal, mint eddig.

 

Akárhogy is van, én egyre fogyatkozó reménységgel várom, hogy valaki el merjen rugaszkodni a fárasztó sémáktól és alapsablonoktól egy nyári blockbuster esetében is. De persze ne legyünk túl szigorúak. Hisz az ilyen típusú filmek rég nem egy történet elmeséléséről szólnak; élménypark közönsége az, amely beül egy ilyen filmre, akárcsak a Jurassic World látogatói. De a fő kérdés végtére is még mindig ugyanaz, mint az elmúlt évtizedekben: működik-e a mágia?

 

Abszolút. Kinek könnyebb, kinek nehezebb eltekintenie a fentiektől, de a technika, a látvány és az összes hatáselem nagyon erőteljesen viszik a filmet. Ryan Miller zenéje például nagyon erősen segíti az események sodrását – nem könnyű hordozni azt a felelősséget, amit John Williams öröksége jelent, aki az első három epizód zenéjét komponálta, de bölcs döntés volt, hogy egy-egy zenei alaptémát Miller is átvett a nagy elődtől, ezzel is egy újabb szálat megtartva az eredeti Jurassic Park és az új film között. Merész, de jó választás volt a rendezői székbe ültetni Colin Trevorrow-t, akinek ez mindössze a második nagyjátékfilmje: a fiatal Spielberg zsenialitását ugyan nem csillogtatja meg, de magabiztosan vezényli le a produkciót.

 

És hát a látvány, ami a maga nemében tökéletes. Lendületes kameramozgás, igazi nyári színek, néhol szinte művészi fényhatások, és persze dínók minden mennyiségben. Mindezzel együtt van egy kis hiányérzetem is: az ős Jurassic Park óta, amely a CGI korszak első emblematikus filmje is egyben, elmondhatatlanul sokat fejlődött a digitális technika. Mégis az az érzés környékez, hogy a beleölt pixel és dollármilliók ellenére valahogy a dínók egy fikarcnyival sem lettek élőbbek az elmúlt huszonvalahány évben. Ott vannak a vásznon, hihetetlenül kidolgozott minden kis porcikájuk, tökéletes az interakció köztük és a szegény áldozatok között, de még mindig nem lettek „valóságosak”. Fene érti.

 

A színészek szerencsére egyelőre hús-vér emberek. Hollywood egyik nagy szerencséje, hogy egynehány esztendővel ezelőtt feltűnt az álomgyár „egén” Chris Pratt – nem kell semmi különöset csinálnia, csak a „jelenléte” biztonságot és erőt sugároz. Tökéletes választás volt a laza, az állatokhoz zsigerileg értő, romantikus vagány szerepében. De Bryce Dallas Howard is megnyerő a néha ijedten pillogó, máskor házsártosan perlekedő vagy épp tetterősnek mutatkozó női főszerepben. Az elmaradhatatlan gyerekszereplők is kiválóak, csakúgy, mint a dínócsemegének szánt mellékszereplők, akik menetrendszerűen el is foglalják helyüket valamelyik bestia bendőjében.

 

Egyébként is, összességében minden klappol a filmben, még a parlagon hagyott T-Rex utolsó képkockákon előadott csatakiáltása is, kétséget sem hagyva afelől, hogy ez a folytatás valahol mégiscsak egy új kezdet. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a maga nemében nagyon is hat a film, mint az, hogy hazaérve régi dínós filmek részleteit böngésszük, a forgatás érdekességeiben mazsolázunk, vagy a főszereplők filmográfiáját tanulmányozzuk, egyszóval vissza-visszatérünk az élményhez. Mert végtére is, ami számít, az az élmény. És ezt bőven meg is kapjuk a pénzünkért.