Főkép

Négy éve várják kicsik és nagyok milliói szerte a világon, hogy Patrick Rothfuss végre befejezze a Királygyilkos-krónika harmadik részét és lekerítse Kote, a meséjével mindenkit rabul ejtő kocsmáros és Kvothe, a legendás mágus-királyölő-komédiás hőstörténetét. Amikor először találkoztam (tán tavaly?) A szótlan tárgyak lassú szemlélése címmel kis híján kiugrottam a bőrömből hogy „végre!” – persze elég hamar kiderült, hogy nem kellett volna. Ez ugyanis még nem a befejező rész, sőt, még csak nem is valamiféle átvezetés, kis történet a nagyok között, nyári szomjoltó kisregény, mellyel talán-talán kihúzzuk még pár évig. Nem. Ez egy hangulatkép. Illusztráció a Királygyilkos világáról. Annak is egyik legkülönösebb mellékszereplőjéről.

 

Auri egy rejtély. Az Egyetem alatti sötétben él, pincék, folyosólabirintusok, elhagyott termek, víz alá került egykorvolt otthonok rengetegében. Hogy került oda, senki sem tudja. Mi történt vele, senki sem tudja. Ki ő – senki sem tudja. Egy árny, egy simogató árny, aki olykor megjelenik, ajándékként békét-megnyugvást-meghittséget hozva magával, miközben megtört kis lénye borzalmakról mesél. Auri olykor, mint egy gyermek, alig várja, hogy adhasson kincseiből, máskor, mint egy kivert kutya, reszket egy figyelmes érintésért. Közben saját kis világában él, melyhez soha senki nem férkőzhet közel. Senki, kivéve egyvalakit… Akire vár, akinek ajándékot készít, akinek helyet ad – szívében, otthonában, világában. A legenda neki nem legenda, hanem maga a világ. Aki nem is tudja, micsoda ajándék, ha valaki teljes valóját adná neki.

 

Auri világába nyerünk betekintést – de csak betekintést ám, percig se higgyük, hogy megismerhetjük őt! A lányt, aki földöntúli érzékeivel talál rá a tárgyakra, hogy aztán megkeresse méltó helyüket; aki minden apróbb-nagyobb tárgyhoz úgy kötődik, ahogy azok megkívánnák; aki látja a szépséget, rendet, a dolgok helyét ott is, ahol más csak keszekuszaságot látna. Auri azért van, hogy megtalálja a dolgok helyét – hogy aprócska mikrovilágában rázza helyre mindazt, ami a „nagy” világban kizökkent. Talán ha mindennek megtalálja a helyét, előbb-utóbb a sajátját is megleli. Önmagában.

 

„Akaratlanul azt kell találgatnom, vajon hányan megyünk úgy végig az életen, napról napra, hogy egy kicsit megtörtnek és magányosnak érezzük magunkat, holott körülöttünk mások pontosan ugyanezt érzik. […] Ez itt a kissé megtört embereknek szól.” Auri megtört, ahogy Rothfuss írja az utószóban – ő az a gyermeki lényünk, aki nem bír el a világ zajával-bajával, kihívásaival, összevisszaságával. Aki inkább visszavonul szobája magányába és a plüssmackójával beszélget, mint hogy ki kelljen tennie magát az emberi gonoszságnak. A magányt választó, bezárkózó-elzárkózó, szorongó énünk, akit már túl sokat bántottak ahhoz, hogy bízzon. Aki, ha valakit mégis megajándékoz a bizalmával, egész világát neki adja. Auri egy aprócska, törékeny, illanó csoda – frissítő nyári zápor ebben a fülledt, tomboló széllel és pusztító viharokkal terhes világban. Félek, megbánja ő is, hogy kinyílt, félek, elsodorja a vihar – hogy Kvothe-é vagy másé, ki tudja…

 

…bár tudnánk! Rothfuss lassan felzárkózik Martin mögé a közönség idegeit leginkább borzoló fantasy-szerzők képzeletbeli listáján. Mert szép és jó ez a kisregény, valóban üdítő élmény fejest ugrani Auri világába, de hol van ez attól, amit várunk? Még csak ízelítőnek is sovány. Arról nem is beszélve, hogy finoman szólva nem túl szép húzás egy nagyjából 60 oldalas novellát széthúzni könyv terjedelműre, felturbózni illusztrációkkal és könyvárban eladni (mielőtt bárki félreértené: eszemben sincs a magyar kiadót hibáztatni – az amerikai kiadás pont ugyanekkora, ugyanezen illusztrációkkal, hasonló árfekvésben). Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szerző szándéka szerint ez a novella egy antológiába íródott – csak aztán kinőtte a terjedelmét, másfelé kanyarodott, önálló helyet és időt követelt. Abba az antológiába végül egy másik novella került – egy másik mellékszereplőről – Auri pedig megkapta saját helyét a könyvespolcokon. Ki tudja, lehet, hogy végülis mindez így van rendjén. Az olvasó pedig még jobban várhatja a trilógia lezárását – most már nem csak Kvothe, hanem Auri sorsa miatt is izgulva. Mert mi tagadás, könnyű megszeretni ezt a kicsit zakkant leányzót.