Főkép

Gyermekként nem volt háziállatom: viszonylag könnyen megértettem a szüleim érvelését, miszerint túl nagy macera lenne, nem tiltakoztam, nem is fogadkoztam, hogy ez majd az én gyerekeimmel másképp lesz. Aztán amikor két tarka kis nyuszi egy állatsimogatóban a lányomra vetette esdeklő tekintetét, szinte gondolkodás nélkül belevágtunk, a semmiből hirtelen állattartók lettünk. Nem mondom, hogy az elmúlt, nyuszikkal eltöltött évünk nem volt viszontagságos, főleg, hogy a két vélt kislány nyuszinak hála, akikről persze későn tudtunk meg, hogy nem egyneműek, mára már boldog nyuszi családunk van, a folyamatos rágcsálásuk következményeként pedig teljesen új vezetékhálózatunk. Mégis az állattartásnak egy rakás pozitív hozadéka is van, mert az állatok nemcsak az ember mindennapjait változtatják meg, lásd a fenti példákat, hanem az életről, halálról, a természet körforgásáról alkotott koncepciónkat, emellett segítségükkel gyerekeink elsajátíthatják a gondoskodás és törődés fontos szabályait.

 

A nevem Bugi fülszövegét olvasva úgy tűnik, hogy Arnold Viktória és Arnold Szilvia célja is valami hasonló volt, jó hangulatú történeteken keresztül megszerettetni, testközelbe hozni az állatokat, helyes, emberszemmel olykor furcsának tűnő szokásaikat.

 

Bugi, a keverék kutya és Ciki, a sziámi macska mindketten az M betűs helyről (menhely) kerültek Hosszúhajú, azaz Noémi és Lapátkezű, eredeti nevén Tamás otthonába. Sokáig ők a pár dédelgetetett kedvencei, akik tipikus kutya-macska barátságot ápolnak egymással, - bár ezt Bugi tagadja, szerinte „annyira azért nincsenek jóban…”, Ciki inkább olyan, „mint egy idegesítő lakótárs” – se vele, se nélküle alapon hol önfeledten játszanak egymással, hol pedig egymást bosszantják, idegesítik, akadályozzák.

 

Azonban hirtelen valami megváltozik: Hosszúhajú egyre szokatlanabbul kezd viselkedni, reggelente rosszul van, nem bírja elvinni Bugit sétálni, nem üríti már ki a macskaalmot, kiterebélyesedik, sőt, a mozgása is elnehezül. Derült égből villámcsapásként éri Cikit és Bugit a hír, hogy egy kisbaba személyében hamarosan új jövevény érkezik a házhoz, aki bizony lehet, hogy kisajátítja majd az addig odaadó gazdikat. A két háziállat kénytelen-kelletlen egyre többször dugja össze a fejét, hogy miként is őrizhetik meg eredeti státuszukat a családban a gyermek megszületését követően. Aztán kaland kalandot követ, egymást érik a kisebb-nagyobb házi katasztrófák és persze minden kicsit másképpen alakul, mint ahogy azt a gazdik és állataik eredetileg tervezték. Azonban minden jó, ha a vége jó alapon, kiderül, hogy bizony nemhogy nem válnak feleslegessé, de Bugi és Ciki kifejezetten sokat segítenek gazdáiknak az új életformájuk kialakítása során.

 

Az Arnold lányok könyve nagyon szerethető stílusban, nyelvezeten, vicces történeteken keresztül számol be az időközben öt tagúvá vált család mindennapjairól, keretes részekben részletesen is kitér a kutyák egyes sajátos szokásainak magyarázatára is. A gazdik és az állatok, valamint Csilla, a kisbaba karaktere is eltalált, életszerű. Rigler György Rigó humorral átszőtt, bár nekem néhol kicsit talán túl szögletesre sikerült rajzai pedig kedvesen illusztrálják a könyv történeteit.

 

Az állatos történetek mindenképpen hálás műfajnak számítanak a kisiskolás gyermekek körében. Ebben az életkorban a gyerekek még talán a felnőtteknél is jobban rá tudnak hangolódni a négylábúak hangulatára, megértik a rezdüléseiket, szándékaikat: mindenképpen hasznos lehet, ha ebben az időszakban akár könyveken keresztül, akár az életben is lehetőségük van minél több kapcsolatot teremteni különféle állatokkal. A Nevem Bugi mindképpen tökéletesen teljesíti ezt a küldetést, eközben kikapcsoló és szórakoztató olvasmány a gyerekeknek és a történeteket felolvasó felnőtteknek egyaránt.