Főkép

El sem hiszem, hogy ezt a regényt 2005-ben írta Elmore Leonard, ugyanis olyannyira sikerült a történetben megidéznie a múlt század ’20-as és ’30-as éveinek Amerikáját, azt a hangulatot, ami az Oklahomában élőket jellemezte, hogy tényleg úgy éreztem, életre a noir filmek világa. Ezekben az években még porviharok dúlták a farmerek földjeit, érvényben volt a szesztilalom, a gazdasági válság pedig megrendítette az egész társadalmat – ekkoriban a gengszterek Thompson-géppisztollyal mentek bankot rabolni vagy a konkurenciával történő leszámolásra, és bizony gyakran előfordultak lincselések. Leonard szemlátomást otthon érzi magát ebben a közegben, mi több, kifejezetten jól ismeri, legyen szó a korabeli autótípusokról, ruhákról vagy a korszak „lázadó” zenéjéről, a jazzről. Vagy ott vannak a hitelesség megteremtése érdekében megemlített gengszterek, akik között utalásszerűen felbukkan Bonnie és Clyde, John Dillinger, valamint sok más, korabeli „híresség”.

 

Ezekben az években játszódik a Gengszterek földjén című regény, ami első olvasásra olyan volt, mintha A törvény emberének előfutárát tartanám a kezemben: a főszerelő, Carlos Webster ugyanolyan rendíthetetlen, makacs céltudatossággal végzi a munkáját, mint Raylan Givens; mindketten rendőrbírók, kemények, tisztelik és szeretik a gyengébbik nemet (Carl ebből a szempontból hihetetlen figura, elég pár oldalra hátat fordítanunk neki, és mire viszontlátjuk, már biztosan egy újabb hölgyismerősre tett szert) – és rengeteg ismerősük van a törvény mindkét oldalán. S nem utolsó sorban, ha úgy alakul, akkor bizony előveszik a fegyverüket és nem haboznak használni azt.

 

Ez a fajta keménység a korabeli Amerikában inkább csodálatot generál az átlagemberekben, mintsem felháborodást és utcai zavargásokat. Ne gondoljon senki a Szigorúan bizalmas korrupt és gátlástalan rendőreire, a regényben bemutatott Amerikára nem jellemző a mindent beborító szürke árnyalat, itt jobbára minden fekete vagy fehér. Ez a világ szemlátomást megőrzött valamit a nemlétező vadnyugati romantikából, hősünk pedig pontosan az a figura, akit Joseph Pulitzer címlapra álmodott nemzeti példaképként. Carl kellően markáns személyiség, akit némi újságírói leleménnyel a törvény rettenthetetlen védelmezőjének lehet beállítani – miközben az esetleges emberi gyengeségei a jótékony homályban maradnak. Bizony, az internet és a mindenhol jelenlévő tévékamerák hiányában ez akkor még megvalósítható volt. Persze ehhez kellett egy olyan firkász, aki nemcsak vonzódik a valódi bűnügyekhez, hanem képes drámaian megírni azokat a gyilkosságokat, bankrablásokat és más efféléket, amelyek kellemes borzongást nyújtanak a nappalijuk biztonságában üldögélő polgároknak.

 

Engem teljesen elvarázsolt a regény. Megvan benne a régi idők iránti nosztalgia, amikor egyszerűen csak jobb, kiismerhetőbb volt a világ, továbbá körbelengi a mítoszteremtés bűbája, amikor a lehetőségek hazájában egy elszánt férfi még az első számú közellenséggé válhatott, vagy a legjobb rendőrbíróvá, miközben a hétköznapok ugyanolyan meghitt egyhangúságban teltek, mint manapság. Mert ha picit belegondolok, akkor a szeszcsempészet és a drogcsempészet nincs olyan messzire egymástól (most nem a szerek hatására utalok, hanem magára a tevékenységre), csak ma már senki nem hord magával Thompson-géppisztolyt.

 

Leonard egyszerűen zseniális (egyedül a regény befejezésével nem vagyok kibékülve, az olyan kurta-furcsa lett, mintha a legbőszebb gépelés közben rászóltak volna, hogy már csak két perce van a lezárásra), karakterei, párbeszédei mágnesként vonzzák a figyelmet, miközben filmszerűvé, meseszerűvé válik a Gengszterek földjén. Már csak azt szeretném, hogy az a két kötet is megjelenjen magyarul, amelyben felbukkan a főszereplő és az édesapja.