Brandon Hackett: Az időutazás tegnapja
Írta: Szabó Dominik | 2015. 06. 21.
„A világvége úgy kezdődött, hogy eltöröltem a huszadik századot” – hangzik fel az első mondat, és már tudjuk: Brandon Hackett legújabb regényében sem lesz megállás (nem kis mértékben annak köszönhetően, hogy a huszadik század eltörlése alig jelentős a világot romba döntő katasztrófák sorában…). Az időutazás ugyanis létezik, ennek köszönhetően a feltalálás pillanatában kétszázmilliárd időutazó jelenik meg a Földön, teljes káoszt okozva. Milliók halnak meg, minden pillanatban újraíródik a jövő, hőseink, a Beregi-család tagjai pedig csupán kiutat szeretnének találni ebből a pokolból. A helyzet idővel sem lesz egyszerűbb, hiszen az időutazás elterjedésének legfontosabb következménye, hogy az időfolyam összeomlik, ami a teljes emberiség kipusztulásával fenyeget.
A katasztrófa megoldásán Beregi Bálint idősebb (vagy ha úgy tetszik, fiatalabb) önmagával együtt dolgozik, rendelkeznek ugyanis egy olyan technológiával, amivel a földiek többsége nem: ez az időglobin, egy idegen faj (a „Maxwell-démonok”) találmánya, és segítségével az időutazás napjánál korábbra is vissza tudnak utazni (de legfeljebb csak 1864-ig). Kutatásaikat arra próbálják felhasználni, hogy megértsék az időt, és megállítsák az összeomlást – azonban a helyzet közel reménytelennek tűnik, különösen akkor, amikor az emberiséggel is meg kell küzdeniük. Ugyanis egy időn kívüli hatalom, a Haugen-család saját maga szeretné uralni a teljes időfolyamot, ezért Beregiék életére törnek. Ráadásul hamarosan kiderül, hogy a Maxwell-démonok sem csupán egy elméleti lehetőség egy idegen fajra…
Összefoglalni sem egyszerű, hogy mi minden történik ebben a regényben, de ez már ismerős lehet mindenkinek, hiszen az első rész, Az időutazás napja is igen nagy fordulatszámon pörgött. Megállás nincs, van viszont nagy mennyiségű információ és esemény, amire nem árt figyelni, ha az ember képbe akar kerülni – jól jön, ha az első részt nem túl rég olvastuk, hiszen Hackett nem sokat foglalkozik a régebbi dolgok magyarázatával. De persze ez nem is probléma, hiszen ennek köszönhetően tud ilyen sebességgel haladni a történet, amit mindenképpen az egyik legnagyobb erényének tartok: sodor magával (de az első résszel ellentétben nem pörög túl), nem hagy nyugodtan pihenni, cserébe viszont egymást követik az izgalmas jelenetek és a fontos események, olyannyira, hogy már-már letehetetlenné válik (vagy legalábbis igen nagy erővel azon van, hogy mindig csak még egy fejezetet olvassunk el).
Ami emellett számomra igen kellemes meglepetés volt, hogy hiába a gyors tempó, közben nem felejt el mindig új ötletekkel lenyűgözni. Nincs arról szó, mint mondjuk a stílusban hasonló Scalzinál, hogy egy megoldással próbál végigvezetni a cselekményen: Hackettnél mindig újabb és újabb ötletek bukkannak elő; nincs túlzsúfolva a regény, de mindig érnek meglepetések, mindig képes valami olyat bedobni, amitől borul a teljes status quo és újabb fordulatok érnek minket. Ez főleg a regény közepe táján válik jelentőssé, amikor Octavia Haugen nagyobb szerepet kap, mint korábban – nem rontanám az élményt azzal, hogy részletesen mesélek róla, de annyit elmondhatok, hogy a duológia egyik legizgalmasabb ötletéről van szó, aminek köszönhetően új értelmet kapnak a korábbi események (pedig akkor még nem beszéltünk a Maxwell-démonokról, akikről szerintem szintén nagy élvezettel fog minden sci-fi rajongó olvasni).
Eleinte kicsit féltem attól, hogy mennyire lesz az egész „ifjúsági” vagy, ha úgy tetszik, „young adult”, ugyanis a háromból két nézőpont-karakter is kamasz, ráadásul nem elhanyagolható módon szerelmes, de szerencsére ez közel sem vált olyan hangsúlyossá, hogy zavarjon. Nem követi a mai trendeket, nem akar a szereplőkbe kényszeríteni olyat, ami érezhetően nincs bennük, vagy ami teljesen más irányba terelné a történetet – de mondjuk azt is el kell ismerni, hogy egy pillanatig se foglalkozik többet a karakterekkel, mint amit a cselekmény megkíván. Nem merülünk olyan mélyre a figurák személyiségében, csupán megismerjük azokat a gondolataikat, amelyek a történet előrelendítéséhez vagy drámai vonásának érzékeltetéséhez szükségesek (főleg Octavia szálán jelentős ez) – viszont őszintén szólva ennél több nem is hiányzott nekem.
Ami viszont igen, az egy kicsit kerekebb finálé, ezúttal ugyanis mintha egy kicsit rövidebbre lett volna szabva a kelleténél – de ennél többet igazán nem tudok felróni Az időutazás tegnapjának. Bátorítanék tehát minden science fiction rajongót arra, hogy próbálkozzon meg az időutazás-duológiával (nem hiszem, hogy tovább kellene bátorítani azt, aki már az első részen túljutott), ugyanis egy szédületes utazáson vehet részt, telis-tele katasztrófával, időutazással, akcióval és olyan ötletekkel, amelyek miatt még sokáig fogjuk emlegetni ezt a két regényt. Szórakoztató irodalom a javából – és immár egyértelmű, hogy Brandon Hackett miatt van még értelme magyar science fiction irodalomról beszélni.