Beleolvasó - Brandon Hackett: Az időutazás tegnapja

Fülszöveg:

A legtöbben úgy tudják, hogy csak az első időgép működésbe lépésének pillanatáig lehet visszautazni az időben: ez a nap az időutazás napja. Csakhogy létezik egy másik időtechnológia is, amely ennél a napnál jóval korábban került a Földre egy fejlett, idegen civilizáció jóvoltából, akiknek sikerült kijutni a saját időfolyamuk összeomlásából, de ezért súlyos árat fizettek.

Az időutazás napja eseményei után másfél évtizeddel Rebeca Szatosi ennek a technológiának a segítségével elindul a múltba, hogy találkozzon édesapjával, az időben eltűnt fizikussal, és ezzel akaratlanul is olyan események láncolatát indítja el, amelyek az emberi civilizáció jelenének, jövőjének és múltjának megsemmisüléséhez vezethetnek.

Beregi Bálint, az időutazás feltalálója fiatal önmagával együtt dolgozik az időutazás természetének megértésén és az időfolyam összeomlásának megállításán, de még úgy sincs nagy reményük a sikerre, hogy összefognak egy 20. századból kiemelt tudóscsapattal, köztük Albert Einsteinnel és Neumann Jánossal. Az idő túl gyorsan fogy, ráadásul a Maxwell-démonoknak nevezett idegen civilizáció, valamint a Haugen-dimenzió mikrouniverzumában, egy paradoxon-technológia révén létrejött poszthumán szervezet is útjukat állja.

A Brandon Hackett néven író Markovics Botond időutazás-duológiájának záró kötetében az idő csapdájába került emberi civilizáció létezése a tét.

 

Részlet a regényből:

1. LÁNY AZ IDŐBEN

 

REBECA

2116. ÁPRILIS 8. 16:39 ATT

Amundsen városállam, Antarktisz

 

A világvége úgy kezdődött, hogy eltöröltem a huszadik századot. Nem direkt csináltam, én csak apával akartam találkozni, a világvége pedig előbbutóbb úgyis eljött volna. Amikor nemrégiben elloptam az időglobinokat, és a Rejtekhelyről átléptem az időfolyamba, rájöttem, hogy valójában fogalmam sincs, hogyan fogom felvenni vele a kapcsolatot, hiszen bárhol és bármikor lehet.

Míg az Antarktiszon, a termikus tükrökkel megvilágított és melegített Amundsen Cityben sétálok, azon töprengek, hogyan üzenhetnék neki. Abban hiába reménykedem, hogy ő talál rám az időfolyamban, mert miért is keresne. De ha mégis keresne, akkor pedig honnan tudhatná, hogy éppen hol és mikor vagyok.

Vissza kell mennem az időutazás napja elé, és ez ijesztő, pedig amikor elhatároztam magam, olyan egyszerűnek tűnt. Csakhogy még sosem jártam 2021 előtt, Ádámék oda sosem vittek magukkal, és félek csak úgy visszaugrani. Hamar lebuknék az ottani lineáris emberek előtt, ráadásul ott még időháló sincs.

Amundsen időzárnegyedében biztonságban érzem magam: a területet speciális energiamező árnyékolja le, amelyen belül nem lehet időutazni. A fejem felett száz méterrel a személyi drónom, Alfred követ és vigyáz rám, a magamutogatók városának forgataga pedig fedezéket nyújt még egy kis ideig.

A haugenisták nagyjából öt óra múlva felfedeznének; ennyi idő alatt dolgozzák fel az időfolyam minden pillanatából, a megfigyelőfelhőkből és a műholdakból egyszerre áramló, mérhetetlen mennyiségű adatot, de a Joyce-burkom miatt hiába céloznák be ezt az időpillanatot, az már nem az én szubjektív időm lesz, és csak az időfolyamból lassan kifakuló lenyomatom szellemképét találnák meg.

Megigazítom az összefont tincsemben lifegő varjútollat, és a jeges sarki szélben velem szemben haladó járókelőket figyelem. A Joyce-burok kívül helyez az időn, így látom az időfolyam változásainak összes következményét, az eltűnő és megjelenő arcokat, a folyamatosan cserélődő ruházatokat, épületeket. Amundsen egy stroboszkóp intenzitásával vibrál és változik pillanatról pillanatra.

Hiába a napfényt az űrből a városra irányító termikus tükrök fénykévéje és melege, így is csak mínusz öt fok van, tükrök nélkül viszont mínusz negyven lenne, vagy még kevesebb. Megborzongok, feljebb állítom a kabátom fűtését, és megigazítom a vállamon a hátizsákom pántját. Rengeteg itt az ember, nem vagyok ehhez hozzászokva.

Négyéves voltam, amikor egyszerre csak a Rejtekhelyen találtam magam. Nem értettem, mi történik velem, féltem attól a szomorú tekintetű férfitól, aki idehozott, és hiába viselkedett kedvesen velem, csak akkor éreztem magam kicsit jobban, amikor bemutatott nekem egy nyolcéves kisfiút. Akkor még nem értettem, miért hívják mindkettőjüket Bálintnak. Reméltem, hogy apa előbb-utóbb eljön majd értem, de nem így történt.

Az öregebb Bálint, de nekem már csak Vén Balu marad, sokat mesélt róla: Heizo Szatosi a mentora és professzora volt, akivel együtt dolgoztak az időegyenleteken és az első időgép létrehozásán, de apa idő előtt meghalt, legalábbis Balu azt hitte. Aztán amikor átkerült az Entrópiába, apa nekiadta az időglobinokat, egy feltételezett idegen civilizáció időtechnológiáját, amellyel az időutazás napja elé is lehet utazni.

De miért adta oda Vén Balunak az időglobinokat? És honnan szerezte? Tényleg kapcsolatba lépett az idegenekkel? Talán már nem is él, én pedig csak egy egyre halványuló emléket kergetek.

A Néró partja mellett haladó sétányra fordulok. A kőkorláton, egy hórihorgas festő állványa mellett piszkosfehér albatrosz tollászkodik, aztán kitárja hatalmas szárnyát, és a magasba lendül. Az óceán felé vitorlázik, elsuhan a Grinaldi-vár tornyai felett, és egyszer csak eltűnik, ahogy megváltozik a szubjektív idővonala. Talán csak más helyre került, talán az öbölbe vagy egy közeli szigetre, a legrosszabb esetben viszont egyszerűen megszűnt létezni, ahogy valaki valahol belepiszkált a múltjába – mondjuk, egy kisgyerek elkergette az apahímet a tojó közeléből. Életek születnek és szűnnek meg teljes múltjukkal minden egyes pillanatban.

A festő csontos kezével a Morrigan-domb negyedét és a mögötte elterülő kék öblöt festi a vakítóan fehér jégtömbökkel és a parányi hajók halvány vonalaival. Amundsen elmosódott mozgóképként hullámzik vásznán a valóság folyamatos változásaival együtt. Saját érzékelése szerint hamarosan befejezi a művét, de valójában sosem készül el, az időfolyam újabb és újabb változtatásokra kényszeríti, így tulajdonképpen ezernyimilliónyi variációját festi meg ugyanannak a képnek, amelyek aztán meg is szűnnek létezni.

A festő és festménye tökéletesen jellemzi az időutazás értelmetlenségét, és hogy miért gyűlölöm az egész időkort.

Néhány méterre tőle a kőkorlátra könyökölök, most én vagyok a bámészkodó albatrosz, és a folyó, jégdarabokkal teli sodrását figyelem. Bámulatosan kék a vize, szívesen belelógatnám a lábam, ha nem négyfokos lenne, és nem lenne fázós a lábam.

A korlát mellett mindkét irányban mutatványosok, színészek, szónokok, énekesek végeláthatatlan sora húzódik, mindenki hírnévre vágyik, a bámészkodók kegyeit keresik, hogy aztán az időhálón talán majd felkapják a művészetüket. A magamutogatók városában minden az egóról szól.

Nagy levegőt veszek. Csak az időt húzom.

Essünk túl rajta!

Először 1999-be fogok transzolni, amikor a fiatal apa éppen Cambridge-be járt egyetemre. Felkeresem, talán ezzel felkeltem az időn kívüli apa figyelmét is. Viszont kezd olyan érzésem lenni, hogy a lázadás hevében nem gondoltam át teljesen ezt a Nagy Tervet.

Egyszerre csak megdől a táj, a Scott-tükör lanyha fénye a szemembe villan, ahogy elterülök a sétányon. Nagyot csattan rajta az arcom, még jó, hogy a kezemmel tudom tompítani az esést.

A térkő érintése nyirkos és hideg.

Zavartan próbálok feltápászkodni, de mintha egy elefánt ülne a hátamon, és nem engedne felkelni. Elhomályosul a virkóm kijelzője is. Nem tudom újraindítani.

Forog körülöttem a világ, amikor is egy pár terepcipő jelenik meg az arcom előtt, az oldalán egy ezüst H betű díszeleg, aztán két, enyhén magasított, fekete női csizma, amelynek vízcseppek ülnek az orrán.

Kezek ragadnak meg, durván felrántanak, és ekkor minden elhomályosul.

 

Egy szűk, tojásszínű szobában térek magamhoz. Nem, ez nem is szoba, hanem egy jármű műanyagszagú belseje. A külvilág hullámzik, néha szilánkokra esik szét, hogy aztán újra összeálljon, majd ismét szétfolyjon. A kabátomat és a pulóveremet elvették, csak a bézs színű, kinyújtott nyelvű Einstein-mintás pólóm van rajtam, amit Bálinttól kaptam a tizenhetedik születésnapomra.

Arcok villannak elém: egy rövid hajú nő és két… nem, három férfi, de a vonásaikat nem tudom kivenni, homályos körülöttem minden.

– A vércsoportja Rh-pozitív. – Női hang, rekedt és fagyos, mint az Antarktisz. Fagykirálynő.

– Csináljuk meg mielőbb a hemodialízist! – Ez meg egy bariton, mély és férfias.

Vércsoport.

Dialízis.

Átszűrik a vérem…?

Ezek haugenisták! Az időglobint akarják!

Tűszúrást érzek a bal karomban, majd kicsit lejjebb még egyet. Megpróbálom elrántani magam, de lefognak, és egy erős férfikéz ujjai fonódnak a nyakamra. Ívbe feszül a testem, szabadulni próbálok, de hirtelen elszáll minden erőm, és elernyedek. Gyenge vagyok, és a negyvenöt kilómmal amúgy is hiába erőlködöm.

Aludni szeretnék.

Az arcok elmosódott foltok körülöttem, gonosz lidércek egy régi horrorból.

Két átlátszó cső áll ki a karomból, egy gépbe csatlakoznak, és az egyik csőben elkezd kifolyni a vérem, majd eltűnik a cső végénél. Aztán a másik csövön a megszűrt vér elkezd visszaáramlani felém.

Haugenisták.

Nem szabadott volna megtalálniuk! Számtalanszor jártunk az időfolyamban, és soha nem buktunk le. Soha! Mindent ugyanúgy csináltam, ahogy Bálint szülei, Ádám és Enikő tanították. Mindent!

Egy sötét hajú, kócos férfi hajol fölém, a kábulat ködéből merül elő az arca: negyvenes, állkapcsa széles és borostás, garbót visel; nagyjából ennyi, amit ki tudok venni belőle. És magas, le kell hajtania a fejét, hogy elférjen a furgonbelsőben. Az írisze aranyszínű.

– Nyugi, kislány! – mondja baritonján. – Nem lesz semmi baj. A nevem Ditmar Troy. Mostantól mi vigyázunk rád.

– Ne most kúrologjon, őrnagy! – szól rá a Fagykirálynő. Megpróbálom őt is szemügyre venni, de a férfi visszanyomja a fejem.

Kinyitom a szám, de nincs erőm válaszolni neki. Elkenődnek a részletek, lelassulnak a gondolataim.

Egy haugenista.

Őrnagy.

Nem.

Egy vérszívó. Ditmar gróf.

– Miért, helyes kis pofija van, nem?

Az időglobint akarják…

A vérem. Áramlik. A csöveken.

Még van annyi erőm, hogy a medikontrollt arra utasítsam, hogy különítse el a szeduktív anyagokat a véremből, aztán széthullik a világ.

 

A Kiadó engedélyével.