Főkép

Pár hete – ha jól emlékszem pont a Könyvfesztiválon – a főszerkesztővel folytatott kötetlen csevegés folyamán került szóba, hogy akkor most melyik is volt a II. világháború legnagyobb csatája. Neki volt szerencséje Andrew Nagorski: A legnagyobb csata című könyvét olvasni, amely a Moszkváért 1942-ben folytatott harcokról szól, és hát nem lehet nem észrevenni a címbeli egyezést. Nem vagyok történész, de úgy vélem, hogy Nagorski inkább a teljes Szovjetunió elleni hadjáratra értheti a „legnagyobb” jelzőt, semmint a konkrétan Moszkva ellen vagy Moszkváért vívott csatára, hiszen ezzel az ütközettel párhuzamosan mind északon, mind délkeleten jelentős hadmozdulatok zajlottak. Abban viszont, azt hiszem, egyetérthetünk, hogy a kurszki volt a legtöbb páncélost (tankot) felvonultató csata.

 

Lloyd Clark igazi szakember háborús, harci témákban, ráadásul azért, hogy nem csak egy, a száraz tényekre hagyatkozó tanulmánykötetet tett le az asztalra, igazán hálásak lehetünk. Egyrészről nagyon ésszerűen felépítve, kompakt módon, a lényegre koncentrálva bemutatja a szemben álló két totalitárius diktatúrát, annak vezetőit és céljait, részletesen kitér az 1941-42-ben a Szovjetunió területén lezajlott harcokra, így minden alapot biztosít a számunkra, hogy felkészülve érkezzünk el Kurszkig. Másrészről nagyon olvasmányos és könnyen érthető stílusban ír, ami nagyban megkönnyíti a befogadást az olvasó részéről. Harmadrészt szinte minden oldalon találunk valamilyen személyes visszaemlékezést a csatában részt vett személyektől, az egyszerű bakáktól a hadműveletekért felelős főparancsnokokig, amelyek nagyon jól tudják adott esetben árnyalni az adott képet, vagy bemutatni azt a szinte ember feletti vagy alatti küzdelmet, amely Kurszknál lezajlott. Bónuszként a kötet közepén kapunk 15-16 oldalnyi képanyagot, amely tovább színesíti a könyvet.

 

Amit viszont ne várjuk, azok a térképek. Hogy őszinte legyek, én csak kicsit hiányoltam őket, mert bár a leírt szöveg alapján simán „képbe kerültem” a „mi hol van” kérdésében, viszont a kötetben elfért volna. Hogy miért? Érzésem szerint kicsit túlírta Clark ezt a könyvét. Nem vádolom grafomániával vagy azzal, hogy gyengeelméjűnek nézi az olvasót, de ha nem ismételné el/sulykolná tizenöt-húsz oldalanként több bekezdésben, hogy a Luftwaffe egyre inkább háttérbe szorult a Vörös Hadsereg légierejével szemben, és nem utalna ennyire gyakran vissza az előző napok történéseire, akkor talán lett volna hely azoknak a fránya térképeknek. Azonban így is egy rendkívül aprólékos, precíz, szinte óráról-órára szóló leírást kapunk arról, hogy mi történt ebben a körülbelül tíz napban, nagyjából 1943. július 4-től július 13-ig, a kurszki hadszíntéren.

 

Ami nagyon tetszett és megfogott, hogy a könyvet két visszaemlékezés keretébe helyezi a szerző. A könyv végén szereplő különösen megragadott: egy Köln melletti kávézóban a szerző találkozót beszélt meg egy volt Wehrmacht gyalogossal és egy, a Vörös Hadseregben harcolt gyalogos fiával. Azonban a véletlenek összjátéka úgy hozta, hogy a német visszaemlékezővel elhúzódott a beszélgetés, az orosz interjúalany pedig az édesapjával érkezett. Akár rosszul is elsülhetett volna a két veterán találkozása, mivel a bemutatkozás után eléggé fagyos lett a légkör, azonban mire véget ért a beszélgetés, már összeölelkezve búcsúzott el egymástól az egykor egymással szemben álló a két férfi…