Főkép

Bár talán nem kellene bevallani, de most olvastam először Camilla Läckbergtől. Mégpedig a nálunk legfrissebb regénye, A hableány került a kezembe, amely a fő helyszínéről, egy kisvárosról Fjällbacka-történeteknek nevezett sorozat immár hatodik kötete.

 

Ritkán kapcsolódom be úgy egy krimisorozatba, hogy nem a szerző első kötetével kezdem. Általában csak azok a szériák képeznek kivételt, ahol a magyar kiadó valami furcsa, általam ismeretlen okból kifolyólag babonásan elkerüli az első regény hazai kiadását, mint például az Alexandra az amerikai Jeffery Deaver esetében… Megvan azonban az előnye a váratlan „beleesésnek” is: Camilla Läckbergnek úgy kellett izgalmasat adnia számomra, hogy fogalmam sem volt szereplői múltjáról, holott gyakran utalt rá. Aki már több regényt is elolvasott tőle, nyilván ismerősként köszöntött nem egy olyan karaktert, akikről én A hableány lapjain olvastam életemben először.

 

Ettől függetlenül a regény igazán jó olvasmánynak bizonyult. Története a jelenben játszódik, de a messze múltba nyúlik vissza. A sikerkönyv (mert Camilla Läckberg számos díjat elnyert sikerszerző) egy sikerkönyv megjelenésével indul: a – szintén – A hableány címre keresztelt művet Christian Thydell, a negyvenes könyvtáros és elsőkönyves író jelenteti meg, s azonnal híressé válik tőle. Hamarosan kiderül azonban, hogy valami nem stimmel a történet körül: Christian barátja, akinek elküldte a kész mű kéziratát, a csomag kézhezvétele után egy nappal nyomtalanul eltűnik, Christian pedig a regény befejezése óta folyamatosan fenyegető leveleket kap. Ki lehet a rejtélyes levélíró? Hogyan tud nyom nélkül ki-bejárni a regény szereplőinek otthonában? Mit rejt Christian múltja? Mi köze hozzá a város másik két lakójának, a sikkasztó és önzően szexmániás üzletembernek, Eriknek, s a rákban haldokló feleségébe őszintén szerelmes Kennethnek? Ki valójában az igazi hableány? A rejtélyt – ahogy az a szerző könyveiben szokás – az írónő Erica és a rendőrnyomozó Patrik igyekszik megfejteni.

 

Mint oly sok más skandináv krimi esetében, a szerző itt is él a többsíkú elbeszélés módszerével: minden fejezet után dőlt betűvel valakinek a gondolatait, emlékezéseit olvashatjuk, de hogy ki is ő, s mi köze ennek a történetnek a regénybeli bűnügyhöz, az csak a könyv végén válik teljesen világossá. A csevegő hangú, érzelmekkel telt regényszöveg pedig fordulataival és leírásaival elszórakoztatja az olvasót.

 

Engem azonban mégis meglepett valami: nem olvastam még olyan skandináv krimit, ami ennyire sok történetszálat, szereplőt és érzelmet akart volna egyszerre kézben tartani. Visszagondolva a regény befejezése felől, úgy érzem, néhol igazán elképzelhető lett volna egy kis rövidítés, a visszatérő szereplők életének mesélése helyett inkább a bűntény utáni nyomozás részletesebb bemutatása. Mivel számomra az első lapon még nem voltak igazán ismerősek a visszatérő szereplők, mindjárt a harmadik oldaltól hosszan arról olvasni, hogy is érzi magát Erica terhesen, úgy, hogy ikreket hord, nekem kicsit korai volt. Hiszen még a karakter sem épült fel bennem. Persze ennek nyilván az az oka, hogy az írónő feltételezte, hogy egy-egy új olvasója nem a hatodik kötettel fog bekapcsolódni a Fjällbacka-sorozatba. Az pedig biztos, hogy a részletesen elmesélt, békés mindennapok története jól ellensúlyozta az összességében kegyetlen, sötét és durva háttértörténetet, amely a megoldás kulcsa lett.

 

Így aztán bizalommal ajánlom A hableányt is a skandináv krimi rajongóinak, bár inkább azoknak, akik a kőkeményen logikus cselekmény helyett inkább az őszinte, emberi dolgokat részesítik előnyben.