Főkép

Kevés annyira megosztó zenei műfaj létezik az elmúlt pár évtizedből, mint a nu metal. A hip hop elemeket a zajosabb elektronikával és a heavy metallal elegyítő zsáner a kétezres évek elején érte el a karrierje csúcsát, és bár manapság a legtöbb helyen szinte már szitokszónak számít, elképesztő módon meghatározott egy bizonyos korszakot és korszellemet, és az is elvitathatatlan, hogy a metal zenének a nu metal hanyatlása óta nem volt ehhez hasonló meghatározó szervező eleme (oké, jött a djent, meg a revival mozgalmak, de ezek se épültek be olyan mélyen, mint a sokak által kutyázott nu metal).

 

Ezért is különösen örömteli, ha a műfaj egyik zászlóshajója és nagy túlélője Magyarországra látogat, mi több, most először önálló, nem-fesztiválos fellépéssel. Bár a nu metal viszonylagos kimúlása után a Papa Roach sem maradt hű az eredeti stílushoz (ráadásul ők egy sokkal populárisabb, dallamosabb irányba indultak el), azért abban már a buli előtt biztos voltam, hogy a legtöbben a „Last Resort”-ot és a „Between Angels and Insects”-et akarják majd hallani ezen az estén, és nem az újlemezes nótákat. Sajnos az elképesztő hőség miatt korbáccsal se tudtak volna kiverni a szabadba este hét előtt, így a magyar előzenekarokról le is maradtam, ahogy kell, de majd bepótlom máskor, ha egy kicsit szelídül ez a trópusi klíma. A szomszédság mentális egészségének érdekében a Trackes koncerteket este tízig be kell fejezni, ha a fene fenét eszik is, így a kezdés annak rendje és módja szerint kőpontos volt, tehát fél kilenckor már nyomhattuk is a nyitó „Face Everything and Rise”-t Jacoby Shaddix-szel, akinek a teljesítményétől előzetesen kicsit féltem, de szerencsére az ég egy adta világon semmi gond nem volt vele. Nagyon királyul énekelt, és biztos kézzel vezényelte le a koncertet, még úgy is, hogy néhány dal után Tony Palermo dobosnak komoly gondja akadt a cuccal, amit csak némi szerelés és bőgő-ének jammelés után sikerült megoldani.

 

Ez némileg meg is törte egyébként a buli ívét, de innen szép győzni, és ha a szubjektív érzelmeimet félreteszem, akkor se mondhatok mást, mint hogy ez sikerült is. Méghozzá kiütéssel. Oké, nem kell túl sokat mögé képzelni, egy Papa Roach turné sosem lesz az agyérsebészek éves vándorkongresszusa, de hogy elképesztően profik abban, amit csinálnak, ahhoz kétség sem férhet. Ha például futná az éves keretből, én tuti, hogy ezt a bandát hívnám el a szülinapi házibulimba, mert annyira érzik a szórakoztatást, hogy a közönség szinte a tenyerükből eszik. És mindezt függetlenül attól, hogy a vadiúj F.E.A.R.-ről nyomják a „Broken as Me”-t, a Bon Jovis Metamorphosisról a „Lifeline”-t, vagy az olyan abszolút klasszikusokba csapnak bele, mint a „Getting Away With Murder” és a „To Be Loved”.

 

És bár igen nagy a kísértés, nem fogom leírni a csúnya H-betűs szót, még akkor se, ha belegondolok, hogy a kis technikai malőrön kívül tényleg minden egy előre kidolgozott koreográfia szerint ment, mert tisztán látszott, hogy a zenekar is élvezi a zenélést. Ezek a kaliforniai arcok nem égtek ki, teljes erővel nyomják estéről estére, ez pedig elég plusz energiát ad, hogy ne érezzem úgy, hogy csak egy újabb bejegyzés voltunk a csekk-könyvben. A póló azért legközelebb ne 8000 pénz legyen. Ezen kívül viszont Viva la Cucaracha mindörökké!