Főkép

A március skandináv krimik és bűnügyi regények terén valóságos dőzsölést hozott számomra. Többek közt ekkor jelent meg a Kossuth Kiadónál az Irene Huss felügyelő esetei sorozat harmadik darabja, a Torzó. Egy olyan svéd bűnügyi regény, amely azonnal bevonult a kedvenceim közé.

 

A fogorvosból lett írónő, Helene Tursten tízkötetes regénysorozata, amellyel a Kossuth Kiadó is csatlakozott a skandinávkrimi-lázhoz, szerintem igen jó választás volt: klasszikus és mégis modern, érdekes, de nem különc széria. Hazájában 1998-ban indult meg a nálunk másodikként kiadott, vaskos Zuhanás című regénnyel, majd egy rendhagyó kórházas rejtéllyel, az Éjszakai ügyelettel folytatódott. A Torzó 1999-ben jelent meg, utolsóként az ezredforduló előtt.

 

A regény hátborzongatóan kezdődik: tetovált férfitorzót találnak a tengerparton, s hamarosan világossá válik, hogy Svédországban és Dániában egy sorozatgyilkos garázdálkodik. Irene Husst és kollégáját Helsingörbe, majd a fővárosba küldik, hogy utánajárjanak a dániai esetnek. Irene azonban hamarosan rájön, olyan, mintha az események követnék őt: a gyilkos ugyanis ismét lecsap, s ezúttal kifejezetten a nyomozónőnek üzen… Irene senkiben sem bízhat, így különös segítőtársat keres magának. Vajon mit tud a varázslatosan kövér szumóbajnok, akinek szexboltja és nagy szíve van? Hová tűnt Irene régi barátnőjének kamaszlánya? Ki van a különös fotókon és mit tud a fényképész? Lehet-e valaki egyszerre rendőr és orvos? Miközben a felügyelő megpróbál választ találni a kérdésekre, még dzsúdzsucu-tudásának is hasznát kell vennie.

 

Azt hiszem, én ebben a könyvben szerettem meg igazán Irene Husst. Ami meglehetősen fura, hiszen egy darabolós sorozatgyilkos felettébb gusztustalan ügye játszódik ebben a cselekményéhez mérten felettébb bájos borítót kapott krimiben. És mégis: e harmadik regényben vált jó ismerősömmé a felügyelőnő. S bár a sorozatnak az első kötettől olvasója vagyok, most éreztem először úgy, hogy nem csak egy nagyon jó krimit kaptam a könyvben, hanem egy igazán jó regényt is. Hogy miért van ez így? Talán, mert a Zuhanás nagyon hosszú volt, még ha roppantul tetszett is. Az Éjszakai ügyelet pedig kissé a levegőben lógott – ma sem értem, miért kellett a kiadónak a sorozatot az első (Zuhanás) helyett a második kötettel (Éjszakai ügyelet) kezdeni, melyben emlegették a Zuhanás egyes eseményeit, én meg egyszerűen nem értettem, miről van szó... A Torzó azonban mindenhonnan nézve a széria harmadik darabja (bár visszautalás alig van benne, szépen megáll magában is), pont megfelelő hosszúságú (vaskosnak néz ki, de sokkal nagyobb betűkkel szedett, vagyis rövidebb, mint pl. a Zuhanás), s telis tele van izgalmas, váratlan fordulattal és jellegzetes szereplővel. Szól a homoszexualitás iránti toleranciáról is, ám sokkal kevésbé didaktikus az állásfoglalásaiban, mint a két korábbi regény. Huss felügyelő családi háttere is még eltaláltabb, mint a két előző regényben.

 

Így azután nem is tudok mást írni a Torzóról, mint hogy szinte letehetetlen, izgalmas skandináv krimi. Senkit ne tartson vissza tőle, hogy sötét, esetleg perverz dolgokról szól(hat): Tursten kiváló arányban keveri a rémisztőt és a kedélyest ahhoz, hogy ne horrorkönyvet, hanem izgalmas detektívregényt vehessünk a kezünkbe. És ha kész: jöhet a következő!