Főkép

Egyre inkább úgy érzem, ez egy nekem való sorozat lesz, köszönhetően annak, ahogyan eddig a horrort értelmezték. Gyakorlatilag minden belefér, szemlátomást nem ragaszkodnak a műfaj egyetlen ágához sem: a farkasemberek békésen elférnek az ördögök mellett, de akadnak kísértetek és félresikerült tudományos kísérletek, illetve rémes álmok – pedig még csak az első hat történet jelent meg magyarul. Ez a fajta változatosság pedig nagyon tetszik nekem, mert így nemcsak egymástól nagyon eltérő környezetben látom viszont a címszereplőt, hanem arra is ösztönöz, hogy elmélázzak a látottakon. Az pedig már csak a ráadás, hogy eddig mindig kaptam valami pluszt, ami lehet egy kikacsintás, egy érdekes alapötlet, vagy egyszerűen csak a befejezés frappáns mivolta.

 

Kikacsintás

Ebben a számban több alkalommal éreztem úgy, hogy a szerzők építenek az olvasó alapfokú műveltségére, és arra, hogy biztosan értékelni fogja például H. G. Wells felbukkanását, aki ezúttal nem mint klasszikus és irányzatteremtő regények írója csönget be DD ajtaján, hanem mint professzor. Ráadásul valamilyen furcsa perverziótól vezetve, általában atlétatrikóban van jelen, amely enyhén fogalmazva sem a tudósok hétköznapi viselete. Azt ellenben roppant elegáns húzásnak tartom, hogy egy sor magyarázatot sem kapunk csodamasinájának működési elvéről, sem arról, miként sikerült előállítania a működőképes prototípust – arról már nem is szólva, hogy minek viseli azt a furcsa álarcot. De legalább ekkora poén és utalás az első sztoriban használt autó rendszáma. Aki látta az Ómen című filmet, vagy egyszer az életben hallotta az Iron Maiden együttes „The Number of the Beast” című számát, annak biztosan mosolyra húzódik a szája. Arról nem is beszélve, hogy pont ez az a számsor, amit álmomban sem társítottam volna DD-vel, hiszen beállítottsága, az esetek során elfoglalt nézőpontja egy másik értéket feltételez. Vagy az mekkora fricska, hogy az ördög a Heaven 666 szám alatt lakik…

 

Rajzok

Egy fumetti alapban megkötést jelent a rajzok terén, és itt nem csak arra gondolok, hogy fekete-fehér rajzok sorakoznak egymás után, és egy oldalon öt vagy hat kockát kell elhelyezni. Gyakorlatilag nem fordult még elő emlékeim szerint, hogy a keretből bármi kilógjon, vagy felborítsa ezt a megszokott képelrendezési gyakorlatot. Egészen idáig, mert amikor DD józan ésszel felfoghatatlan helyzetbe kerül, akkor bizony a rajzok követik a helyzetet, és szakítanak a megszokott formákkal. Mivel ez szerfölött ritkán fordul elő, nagyon hatásos. Nem vagyok az, aki bizonyos jeleneteket memorizál, de azt biztosan nem felejtem el, ahogyan az édesanya bevarrja gyermeke testén a sebhelyet (de az is nagyon hatásos képsor, amikor az Univerzum méretei kerülnek szóba).

 

Dylan Dog, mint karakter

Az előző szám kapcsán azt írtam, hogy később még biztosan többet megtudunk róla, alaposan megismerjük személyiségét. Ezúttal két újabb infóval lettem gazdagabb, bár az elsőt már eddig is tudtam. Szerintem DD azért kezdett el paranemnormális ügyekkel foglalkozni, mert így átlagban minden második nyomozás alkalmával csinos nőt visz az ágyába. Márpedig ez elég meggyőző érv, a kamaszkor vége felé a fiúk többsége ezért az egy momentumért minimum elgondolkodik a pályaválasztási tanácsadó ajánlatán. A második apróságra pedig egy liftben derült fény, amikor DD bevallja, hogy klausztrofóbiás. Eddig ugye csak az volt világos, hogy nem szereti a repülőgépeket, és főzés helyett inkább a hangszerét fújja, illetve, hogy ő sem élvezi Groucho vicceit. A legnagyobbat azonban a harmadik történet végén nőtt a szememben, amikor kerek-perc visszautasítja a felkínált lehetőséget, és inkább megmarad ismeretlen magánszimatnak, mintsem celebet faragjanak belőle.

 

Az egyetlen dolog, amit sajnálok a magyar kiadás kapcsán, hogy a felvevőpiac korlátozott volta miatt csak évente két alkalommal vehetem kézbe az utánpótlást. Mondjuk a fumetti közelebb áll hozzám, mint a Marvel vagy a DC képi világa, szóval elfogult vagyok, de miért is ne lennék az, amikor ilyen élvezetesen szórakoztató történtek jelennek meg a Dylan Dog sorozatban.