Beszámoló: Könyvhét első nap – 2015. június 4.
Írta: Galgóczi Tamás | 2015. 06. 05.
„De legalább van légkondi.” – mondta egy idősebb hölgy nem messze a nagyszínpadtól, miközben arra vártunk, hogy hivatalosan is elkezdődjön az idei, immáron 86. Ünnepi Könyvhét és 14. Gyermekkönyvnapok. Kifakadása érthető volt, ugyanis árnyékban legalább 28 fok lehetett, ami a tűző napon ennél jóval magasabb értéket jelentett, márpedig nem mindenkinek jutott hely a standok előtti asztaloknál felállított napernyők alatt. Ellenben időnként olyan szél volt, hogy a metró aluljáróban sem találkozni hasonlóval, nem csoda, ha a kövezet szélfútta újságokkal, szóróanyagokkal volt tele. Ez a körülmény sem tudta eltántorítani azonban azokat a lelkes és ráérő olvasókat, akik lassan összegyűltek egy kis zenehallgatásra. A Katasztrófavédelem Központi Zenekara (leánykori nevén Tűzoltózenekar) derekasan kitett magáért, már csak az egyenruhájuk miatt is öröm volt rájuk nézni, a hangulatteremtéshez pedig tényleg nagyon értenek. Aztán volt hivatalos megnyitó, meg beszéd, majd mindenki ment a dolgára: Nézelődni, könyvet vásárolni, dedikáló szerzőket keresni – egyszóval a szokásos könyvheti programok.
Miközben a szerkesztőség jelenlévő tagjainak felkutatására indultam a Vörösmarty téren, arra gondoltam, hogy vajon kinek van annyi ideje és pénze, hogy az erre a jeles alkalomra kiadott több mint háromszáz könyvet elolvassa? Ha egy könyvre két napot számolok, ez majd két év, de ilyen halandó biztosan nem él közöttünk (mármint aki folyamatosan, kétnaponta elolvas egy könyvet), emlékeim szerint a hazai átlag az évi két-három kötetnél van (a felnőtt lakosságot figyelembe véve). Szóval térdig gázolunk az olvasnivalóban, és ezért elemi érdekünk a megfelelő válogatás, elvégre sem a pénztárcánk, sem a rendelkezésre álló szabadidőnk nem támogatja a felelőtlen vásárlást. Öröm az ürömben, hogy van miből válogatni, verseskönyvtől egészen a szerzői kiadásban megjelent összeesküvéselmélettel terhelt beazonosíthatatlan kiadványig terjed a paletta. Ez azért jó hír, mert nemcsak nekem adnak ki könyveket, hanem tényleg mindenki megtalálja a neki megfelelőt. Ha pedig mégsem, akkor talán megérjük az évek óta emlegetett létszámcsökkenést, a kiadók megszűnését. Persze erről nem illik ilyen ünnepi pillanatban beszélni, ezért csak magamban morfondírozom. Egyébként ez a háromszázas darabszám csalós, mert igazából csak a magyar szerzők által jegyzett műveket számolják ide, márpedig a nagyobb kiadók bizony nem hanyagolják el a külföldi írókat sem.
„Ez most a divat” – kaptam válaszul a neves kiadó standjánál egy kérdésemre, ami egyrészt tényleg igaznak bizonyult, másrészt kéretlenül felhívta a figyelmemet arra, hogy akár tetszik, akár nem, nálunk is megvannak azok a trendek, divatirányzatok, amelyek évekig meghatározzák a piaci szereplők viselkedését. Aki rendszeresen jár könyves rendezvényekre, az jól látja a YA művek térnyerését, de említhetem a történelmi regények elszaporodását is. Természetesen egyikre sem mondom azt, hogy jó vagy rossz, egyszerűen tudomásul veszem a tényt, hogy bizonyos irányzatok most éppen felfutóban vannak, míg mások (például a fényképes albumok) nagyon visszaszorultak.
Bár ez még csak az első nap, a hivatalos dedikálási listát végigböngészve jól nyomon követhető, kik azok a néhai Ulpius-ház Könyvkiadós szerzők, akik már találtak maguknak új kiadót (és dedikálnak, van új könyvük), és kik azok, akiknek ez még nem sikerült (nem dedikálnak, és új könyvekről sincs hír). Jut eszembe, olvasóként nem teljesen értem a kiadók logikáját: van, ahol csak a friss kötettel jelentkező írókat hozzák ki a térre dedikálni, és van, ahol azokat is, akiknek nincs újdonságuk, egyszerűen csak népszerűek, és tisztes sort tudnak generálni.
Apropó sorok. Ugyan első nap lévén erről még korai beszélni, de az előző évi tapasztalatok alapján úgy érzem, ideje lenne létrehozni egy, a kezdő írókat bátorító egyesületet, aminek egyetlen célkitűzése a magányosan üldögélve dedikáló írók léleksimogatása. Odaülnének melléjük, elbeszélgetnének a kötetről, az indítékokról, kifaggatnák az addigi könyves tapasztalatairól.
Kósza gondolataimmal ennyire jutottam, és nem tovább, mert megtaláltam a társaimat. A következő három óra a szokásos módon telt: felkerestük az ismerőseinket, hol mi meséltünk, hol nekünk mondták el az aktuális híreket, megnéztünk pár standot (a java holnapra marad), gyűjtöttünk néhány könyvjelzőt, és jóval több olvasnivalót. Mire egyszer körbejártuk a teret, bizony elszaladt az idő, mi pedig hazaindultunk, hogy pénteken kipihenten ott folytassuk, ahol ma félbe maradt – élvezzük a nyomdaillatú könyvek okozta élményt, beszélgessünk kedvenc szerzőinkkel, szerkesztőinkkel, kiadós emberekkel. Egyszóval ünnepeljünk.
Fotó: Galgóczi Tamás