Főkép

A Holtverseny, Totth Benedek bemutatkozó regénye kapcsán szervezett kerekasztal-beszélgetésen állapították meg az ott összegyűlt irodalmárok, hogy az „ifjúsági regény” elnevezés valójában nem műfaji kategória, sokkal inkább címke, amely segít elhelyezni egy adott kötetet a könyvesboltok polcain. Ráadásul manapság előszeretettel emlegetik az ilyesmit young adult-ként, mi több, az így felcímkézett művek jelentős többsége vagy kamasz szerelmes regény, vagy disztópia és fantasy (vagyis viszonylag tudományos és nem tudományos fantasztikum). Akad persze, főként a szerzői irodalmon belül, tényleges nevelődési vagy felnőtté válási regény is, melyek talán legeklatánsabb hazai példája Háy János A bogyósgyümölcskertész fia című alkotása.

 

És hogy miért jutott eszembe mindez? Mert Cziczó Attila 2005-ben megjelent művének belső címlapján az „ifjúsági regény” meghatározás szerepel. És ez bizony némileg megtévesztő, főleg így, sok év elteltével, hiszen a Harry Potter sorozat részeihez képest meglehetősen vékonyka könyv egy mai serdülő szemével valószínűleg sok szempontból értelmezhetetlen, de legalábbis nem releváns. Egy másik kor, egy másik életérzés tükre, ilyenformán inkább az idősebb generációknak szól; rájuk hat nosztalgikus visszatekintésként, egy elveszett idő megidézéseként. Azaz a legkevésbé sem ifjúsági, legfeljebb témájában az.

 

A Csak az az 1 főhőse például még zenél, pontosabban gitározik, ami az Y-generáció megjelenése előtt egészen mindennaposnak számított, a digitális kütyük elterjedésével azonban gyakorlatilag kikopott az életünkből. Ahogy az sem feltétlenül átlagos manapság, hogy a kamaszodó gyerek és szüleinek kapcsolata eleven és kölcsönös, az ifjú titán nem zárkózik be a szobájába, hogy onnan legfeljebb a hétvégi bulik idejére dugja ki az orrát, ekképp pedig alig történik interakció a két generáció között. Cziczó nyilvánvalóan rengeteg önéletrajzi elemet is tartalmazó történetének főszereplője azonban sok tekintetben hallgat, sőt egyenesen felnéz szüleire. Talán azért, mert minden jel szerint a késő kádári és a rendszerváltás utáni korszak felszabadultság/szabadosság jellemezte képviselőinek gyermeke. Ekképp pedig rengeteg sokunk által megélt tapasztalat hordozója és szavakba öntője.

 

Nem feltétlenül a dezsőként becézgetett nemi szervvel való kapcsolatra, vagy a faluból városba (de nem a fővárosba) jutásra gondolok, habár egészen biztosan sokak élete változott meg akkor, amikor olyan közösségből, ahol a diploma többé-kevésbé ritkaságnak számított, komolyabb középiskolába kerültek, ahol jóval magasabbak voltak a követelmények, és jelentősen több volt a lehetőség az önkiteljesítésre. Osztálykirándulásra azonban szinte mindenki elutazott, és akkoriban ez még a szabadabb megnyilvánulások, az ismerkedés, az ivás, az első szerelmek egyik legfontosabb terepe volt. És iskolai tehetségkutatón is sokan részt vettek, szereplőként vagy nézőként, de az ilyen „ki mit tud”-ok még egészen más légkörben zajlottak, mint a mai televíziós celebgyártó műsorok.

 

Egyszóval talán nem egészen az lett a regényből, aminek a szerzője eredetileg szánta, mégis kellemes, szórakoztató olvasmány, és harminc felett szinte biztosan a nosztalgia erejével hat. Mások pedig ugyan szűk keretek közé szorított, mégis hiteles korrajzként olvashatják, a mai fiatalok pedig – feltéve, hogy valaha könyvet vesznek a kezükbe, és az nem valami epikus, vaskos kötetekből álló sorozat része – megismerhetnek egy másik életérzést, amikor még nem a nagy fesztiválok, a hajnalig tartó klubbulik, az edzőterem, meg az okostelefonok és tabletek töltötték ki a fiatalok életét.