Főkép

Torzonborz már ajánlott olvasmány itt, az oldalon, a címből meg amúgy is következik, hogy az újabb gaztettek előtt időrendben ott sorjáznak a régiek, lehet elolvasni, utána pedig előkapni a folytatást, és előjegyezni a továbbiakra. Nekem egyébként T.B. Rablóúrról első pillantásra Rumcájsz ugrott be, amely név az X/Y/Z generációnak már nem feltétlenül mond sokat, de akinél gyerekkorában a rajzfilmnézés kizárólag a Tévémaci utáni időintervallumban történt, az tudja, kiről beszélek.

 

Bár nincs tudomásom a szerző nemzeti hovatartozásáról, és hiszik vagy sem, de pont most gugliztam rá először, Csehországra tippeltem, ééééés... bingo! Persze hozzá kell tenni, hogy a neve alapján az is jól gondolja, aki német származást, és németországi tartózkodást gyanít, de a történelmet inkább hagyjuk ki a történetből.

 

Olyan csehes volt a biciklis emberrablás erősen hrabali gesztusa, az egész atmoszféra, beugrik még róla valamiért Svejk a derék katona is, amit nem olvastam, pedig a genetikai ultrahangon a lelkemre kötötték, hogy orvosi könyvek helyett csakis ezt, de az első 30 oldal után letettem, viszont biztos, hogy a szerzők egy kocsmában egyszer találkoztak Hotzenplotzal, vagyis Torzonborzzal.

 

Őszintén szólva az első találkozásom a Torzonborz-jelenséggel, elsősorban az első rész borítójával, elrettentett a könyvtől – nagyon kellett írás- és olvasástudó nagyobbik gyermekem ajánlása, hogy nekiveselkedjek a kisebbikkel a felolvasásnak, lévén ő mégiscsak fiú, és az ilyen rablós, rosszfiús sztorik azért mégsem a lányoknál nyerik el a legmagasabb tetszésindexet.

 

Azután pár kellemesen rövid fejezet után magam is rajongóvá váltam. A népmesei elemek kalandregénybe szövése, a lakonikusan tömör, felesleges ismétlésektől mentes, a jeleneteket érzékletesen leíró történetmesélés zseniális. És az az egyszerű, mindennapi öröm, amit egy zenélő kávédaráló visszaszerzése, és nagymama megpróbáltatások után ismét nyelhető főztje kelt főszereplőinkben, egyenesen filozófiai magasságokba repített az élet fontos dolgain elmélkedve este 8 után, gyerekágyra bökkenő fejjel.

 

Ilyen előzménnyel tehát érthető, ha igen lelkesen csaptam le a második részre, ám a lelkesedés hamar alábbhagyott. Itt volt persze minden szereplő, még a kávédaráló is, mi több, az is sejthető volt, hogy hamarosan valami csúnya dolog fog történni, de csak kerülgették egymást, mint a forrás előtt álló levesben a zöldségek, a fűszerek és a hús. Az első rész lendülete, a szereplők ismerete persze vitte előre az olvasást, de nem egészen volt kellemes az illat, ami a főzetből szálldogált, legalábbis ami engem illet, ennek ellenére Torzonborz igazi sztárhoz méltóan minden este kikövetelte magának a helyet az esti mesesávban.

 

Azután, ahogy egy jól összeállított leveshez illik, ha avatott, bár kissé kevésbé ihletett kedvében lévő szakács rakja össze, a forráspont (kb. a könyv fele) elérése után szépen összerottyant az egész. A krimibe illő izgalmak sokkal bájosabb színt öltöttek puszta ujjgyakorlatnál, és lélegzetvisszafojtva vártuk a biztosan jó befejezést, ami előbb majdnem elmaradt, majd mégis elérkezett, annak rendje és módja szerint, hála egy jósnőnek és egy krokodillá változott tacskónak. Mondjuk előtte még kitörik a tűzoltószertár hátsó fala is… de ennél többet csak azért sem árulok el, mert a végén még hozzánk is eljön Torzonborz, hogy megegye az összes sült kolbászt párolt savanyú káposztával.