Főkép

Nyugaton a helyzet változatlan, ami ebben az esetben azt jelenti, még mindig egyetlen Assassin’s Creed játékkal sem játszottam, így továbbra sem tudok mit mondani arról, hogy a regények mennyire adják vissza a monitoron látható hangulatot, vagy hol térnek el egymástól a történetek. Ezért aztán csak arról fogalmazom meg a véleményemet, amit a most megjelent, sorrendben immáron hetedik AC kötet kiváltott belőlem.

 

Ennyi idő után úgy vélem, senkinek nem kell elmagyaráznom, kik azok az Orgyilkosok (na jó mégis megteszem: itt ők a jófiúk) és a Templomosok (a rosszak gyülekeznek ebben a táborban). Az 1700-as évek vége felé járunk, Franciaország forrong, a király pedig nem tudja lecsillapítani az indulatokat. A sorozat ismerői biztosan nem lepődnek meg azon, hogy az események hátterében szokás szerint a két ellentétes tábor áll, ők igyekeznek saját elképzelésük szerint alakítani a történéseket, mozgatni az embereket. A helyeztet bonyolítja, hogy egyik tábor sem egységes, különféle irányzatok igyekeznek hangadóvá válni, és rákényszeríteni saját jövőképüket elvtársaikra és az ország népére.

 

Érdekes volt olvasni, hogy ki és miért kívántja a király halálát, illetve milyen valóban létezett történelmi figurákat hoztak összefüggésbe a háttércsoportokkal. Azon például alaposan meglepődtem, hogy Jacques de Molay templomos nagymester halála után négyszáz évvel még mindig befolyásolja az eseményeket. Mintha a máglyán elmondott átka nemcsak a Capetingeket sújtotta volna, hanem végső romlásba döntené a francia királyságot – jut eszembe, erről az eseményről, a hivatalos Templomos lovagrend bukásáról kéne írni egy AC regényt Bowdennek... Hiszen ránézésre ez egy nagyon jelentős Orgyilkos siker volt, gyakorlatilag illegalitásba kényszerítették, illetve megsemmisítették ellenfelüket, nem beszélve az anyagi és emberi veszteségekről.

 

Természetesen a tényleg élt nevesebb történelmi személyeken kívül a kötet főszereplői a fikció tágas mezejéről lépnek elénk, s bár egy pillanatig sem vitatom Élise de la Serre külsejének vonzó mivoltát, gyakorlatilag ez az egyetlen pozitívum, ami vele kapcsolatban elmondható. Egyébként úgy viselkedik, mint egy tizenéves fruska, akinek álmodozása és jövőképe köszönő viszonyban sincs tetteivel. Esetében nem pusztán a felelősségvállalás hiányzik, hanem a logikus gondolkodás, a környezetében lévők véleményének meghallgatása, illetve annak átgondolása. Lázadós-hisztis-búskomor – egyszóval igazi tini, és mint ilyen, nálam elnyerte a sorozat legkevésbé szerethető főszereplője címet, arról nem is szólva, hogy milyen következményei lesznek egynémely megmozdulásának. Komolyan mondom, olvasás közben többször megharagudtam rá, mert ennél már csak akkor cselekedhetne önpusztítóbban, ha tisztes családi hátterét megtagadva a jövőben kurtizánként keresné a mindennapi betevőt.

 

Ezt a folyton visszatérő morcosságot leszámítva csak dicsérni tudom a szerzőt, mert képes volt a sorozat ismétlődő alaphelyzetéből (bosszú!) a lehető legtöbbet, újszerűbbet kihozni, és tisztes mesterember módjára elszórakoztatja a nagyérdeműt. Intrikák és kényszerlépések tarkítják a cselekményt, s bár azt nem mondom, hogy nagy meglepetések értek (elvégre a történelem valóban megtörtént eseményeit figyelembe kellett vennie), az mindenesetre pluszt jelentett, hogy Bowden a mostani történetet korábbi eseményekkel kötötte össze (Haytham Kenway élete és hagyatéka). Személy szerint ugyan elképzelhetetlennek tartom a két tábor együttműködését, de ki tudja, ez még alakulhat másként az Assassin’s Creed alkotói csapatának jóvoltából...

 

Attól azonban óva intek mindenkit, hogy az Egységet történelmi regényként olvassa, maradjunk az egyszerű kalandozós-kardrahányós verziónál – abban a mezőnyben azonban a jobbak közé tartozik, és erőlködés nélkül elszórakoztat. A sorozat kedvelőinek pedig egyenes kötelező darab – akárcsak az előző részek.