Interjú: Iselin C. Hermann – 2015. április

A 2015-ös Könyvfesztiválra jelent meg magyarul a dán írónő, Iselin C. Hermann regénye, a Dominó. Ennek apropóján Galgóczi Tamás beszélgetett vele.

 

Úgy tudom, kalandos úton jutott el az irodalomig: színiiskolába járt, majd akrobatának is tanult. Ha most felkérnék, fellépne kötéltáncosként?

 

Azt hiszem, hogy amit íróként csinálok, az is egyfajta kötéltánc, mert amikor az ember végigsétál a kifeszített drótkötélen, akkor is meg kell tartania az egyensúlyát, és nem szabad lenéznie, különben leesik. És a könyveim megírásakor is nagyon fontos, hogy mindig szem előtt tartsam a célt, csakúgy, mint a kötéltáncosok. Tehát mindig előre kell néznem, és nem lefelé. Vagyis, bár nem vagyok biztos benne, hogy még most is képes lennék felmenni a kifeszített kötélre, mert mikor ezt tanultam, még jóval fiatalabb voltam, ennek ellenére úgy érzem, hogy most is hasonló dolgot csinálok, csak egy másik értelemben.

 

Egy ideig egy koppenhágai színházban rendezett és játszott. Miért hagyta ott a színház világát?

 

A párizsi cirkuszi tanulmányaim befejezése után nagyon sokáig dolgoztam koppenhágai és más dán színházakban; sőt, körbe is utaztam Dániát egy kisebb társulattal. De aztán a sors úgy hozta, hogy pályát váltottam. Szerettem volna tökéletesíteni ugyanis a színházzal kapcsolatos tudásomat, úgyhogy jelentkeztem rendezői szakra, de elsőre nem vettek fel. Ezért azt gondoltam, hogy azon kéne dolgoznom, hogy jobban megértsem az írott szövegeket és az irodalmat, hogy képes legyek átfordítani azokat a színház nyelvére, így végül Skandináv irodalmat kezdtem el hallgatni az egyetemen, és az életem egyszerűen más irányba fordult. Az élet gyakran ilyen: az ember nem feltétlenül tudatosan választja ki a hivatását, hanem az választja ki őt.

 

A színház és a bölcsészettudományi tanulmányok után a könyvkiadás világa felé fordult. Az itt eltöltött több mint tíz év felkészítette arra, hogy íróként mire kell vagy lehet számítani?

 

Igen, ez nagyon jó kérdés. Azt hiszem, minden művészeti ághoz kell magának a mesterségnek az ismerete és rengeteg kemény munka. Hogy úgy mondjam, tudni kell, hogy mik a mozgatórugói. Nekem minden könyvemben egy bizonyos hang szólal meg, vagyis egy bizonyos hangulat szerint, egy bizonyos módon vannak a szavak egymás után helyezve. És mivel könyvkiadóként tényleg a legjobb dán írókkal dolgozhattam együtt, és folyamatosan olvastam őket, és visszajelzést adtam nekik arra, amit csináltak, így lehetőségem volt rá, hogy rengeteg különböző szöveget olvassak, ez pedig megalapozta a tudásomat az irodalmi nyelvről. Épp ezért nagyon furcsa érzés, amikor a könyveimet lefordítják más nyelvekre, főleg olyanokra, amiket nem beszélek, mert sosem látom, hogyan fordítják le a könyvben megszólaló hangot, vagy lefordítják-e egyáltalán. De a magyar fordítóm, Kertész Judit, igazán zseniális és körültekintő. Nagyon bölcs nő, akivel már korábban is alkalmam volt együtt dolgozni, ő fordította az első könyvemet, az Expressz ajánlott!-at is. Biztos vagyok benne, hogy ő a költői hangot is sikeresen lefordította. Szóval igen, sokat segített íróként, hogy kezdetben könyvkiadóként dolgoztam.

 

Pályafutása kezdetén milyen szerzők és művek voltak hatással Önre?

 

Az irodalmi karrierem legelején, vagyis mielőtt még megöregedtem volna, rendkívüli módon hatottak rám a nagy orosz írók, szinte rajongtam értük: az olyanokért, mint Tolsztoj és Dosztojevszkij. Tinédzserként is olvastam már őket, és utána is folyamatosan. Aztán a híres norvég író, Knut Hamsun, akinek a könyveit, magyarra is biztosan rengetegszer lefordították. Az ő nyelvezete, és az, ahogy elmeséli a történeteit elképesztően érdekes és izgalmas; maga Hemingway, akit szintén nagyon szeretek, egyszer azt nyilatkozta, hogy Hamsun tanította meg írni. Tehát azt mondanám, hogy a nagy orosz írók, Knut Hamson és Hemingway voltak azok a nemzetközi írók, akik először megragadták a fantáziámat. Aztán később természetesen rengeteg dán verset is olvastam. Nagyon sok tehetséges dán költőnk van, akik sajnos itt nem annyira ismertek, kivéve egyet, Henrik Nordbrandtot, akinek a műveit lefordították magyarra egy Mi, dánok című könyvben két éve. Nagyon különleges módon használja a nyelvet, és ő is nagy inspirációt jelentett a számomra.

 

Első műve egy levélregény volt. Fiatal korában sokat jelentettek önnek a családtagokkal, rokonokkal folytatott levelezések?

 

Igen. Érdekes, mert bár manapság már nem írok annyi levelet, mint korábban, főleg a számítógépek és az internet miatt, amikor valakit tényleg szeretnék közelebbről megismerni, akkor rászánom az időt, hogy leüljek és kézzel írjak levelet neki. Szerintem a kézzel írott levelek teljesen mások, mint az emailek, mert ez egyfajta kézművesség, ami közvetlenül kapcsolódik az emberhez a tapintás és a tollal írás miatt. Néha tehát kapok még kézzel írott leveleket a barátaimtól, és ennek teljesen más a hatása és a jelentése a számomra, mintha csak egy emailt vagy egy sms-t kaptam volna.

 

Az Expressz ajánlott! nagyon rövid idő alatt világsiker lett, ráadásul nemcsak az olvasók, de a kritikusok is imádták. Hogyan tudta feldolgozni ezt a váratlan sikert, illetve a vele járó népszerűséget?

 

Ez egy nagyon vicces kérdés. Érdekes, mert mivel ez volt az első regényem, nem voltam annyira különösen boldog. Úgy voltam vele, hogy remek, tetszik nekik a könyvem. Egyszerűen jó érzés volt. És nagyon örülök, hogy a siker nem ért olyan fiatalon ­– 38 voltam, amikor írni kezdtem. Vagyis már volt élettapasztalat mögöttem. De ha mondjuk, 20-22 éves lettem volna, akkor lehet, hogy sokkal bizonytalanabbá tett volna a siker, de így egyszerűen élveztem a helyzetet, és hálás voltam érte. És még mindig hálás vagyok a sikerért, és azért is, hogy például egy újabb könyvemet fordították le magyarra. Ez csodálatos élmény.

 

Második felnőtteknek szóló regénye Dániában sikeres lett, viszont külföldön szinte visszhang nélkül maradt. Van elképzelése, mi lehet ennek az oka?

 

A második felnőtteknek szóló könyvem egy nagyon jó könyv. Tudom, mert írtam pár rossz könyvet is. De ez tényleg egy jó könyv volt, ami a damaszkuszi élményeimen alapul. Fél évet éltem ott a családommal, és korábban is jártam ott, és az ottani kultúra, a rengeteg vallás egybefonódása egyszerűen magával ragadott. Ez persze akkoriban volt, sajnos mára ez a vallásos sokszínűség teljesen eltűnt, de 2001-ben, mikor ott éltünk, a városban 18 vallás létezett egymás mellett békében. Nagyon otthon éreztem magam a városban: nem olyan volt, mint a többi muszlim ország, ahol folyamatosan rángatják a turistákat ide-oda. Az ember békében élhetett az ottaniakkal. Aztán írtam egy könyvet, amiben maga Damaszkusz volt a főszereplő. A város volt az, amiről tulajdonképpen írni szerettem volna. Persze beletettem néhány emberi konfliktust is, de engem főként Damaszkusz foglalkoztatott. És őszintén fogalmam sincs, hogy miért nem fordították le több nyelvre is. Talán ilyen a siker természete: ha valaki nagy sikert arat az elején, akkor a második próbálkozása, ami nem feltétlenül rossz, egyszerűen kevésbé lesz népszerű, mert a siker útja ilyen ívet jár be. Nem tudom. De számomra nagyon érdekes élmény volt megírni ezt a könyvet, mert fél évet töltöttem Damaszkuszban a három fiammal és egy magántanárral, úgyhogy nagyon régimódian éltünk, mintha csak egy Agatha Christie regény szereplői lettünk volna, és ezt az időt visszaidézni és megírni nagyon érdekes volt. És nagyon hasonlóan érzek Budapest iránt is. Már többször jártam itt, és borzasztóan érdekelnek azok a dolgok, amik itt folynak, mert számomra az itteni hangulat nagyon egzotikus és nagyon más, mint a szülővárosom, Koppenhága hangulata. Nagyon szeretném látni, hogy milyen regény születhetne itt, ha eltölthetnék fél évet Budapesten is. Hiszek benne ugyanis, hogy azok a helyek, ahol az ember huzamosabb időt eltölt, megváltoztatják a gondolkodását és az érzéseit.

 

Van valami konkrét terve Budapesttel?

 

Elgondolkodtam már rajta, hogy beadjak egy pályázatot, mert természetesen szükségem lenne némi pénzügyi segítségre, hogy ide tudjak költözni, de megfordult már a fejemben, és Kertész Judit tanácsát is kikértem, hogy szerinte hol találhatnék egy olyan lakást, amiben hosszabb időt is eltölthetnék itt. Tehát igen, többször is eszembe jutott már.

 

Más egzotikus országgal kapcsolatban is vannak tervei?

 

Igen, például fogalmam sincs miért, de nagyon szeretnék eljutni egyszer Dél-Koreába. Sosem voltam még ott, sőt, soha nem jártam még buddhista országban, és nagyon szeretném látni, milyen ott az élet. Jó lenne eljutni egy olyan országba, ami nincs annyira szem előtt. Nem is ismerek például olyan embert, aki járt volna már Dél-Koreában. De azért főként Európában szeretnék még utazgatni. Persze az egzotikus országok érdekesek, mert teljesen mások, mint amiket ismerünk, de összességében azért mégiscsak Európa az, ami a legközelebb áll a szívemhez, és amit a legjobban értek. És amikor Szíriában éltem, ott is azt éreztem, hogy a legtöbb dolog ismerős, mert ez az a része a Közel-Keletnek, ahol a kulturális gyökereink vannak. Persze furcsa volt, és más, de azért Dél-Korea szerintem még ennél is sokkal-sokkal furcsább lehet, ezért szinte biztos vagyok benne, hogy soha nem tudnék írni róla úgy, mint, mondjuk, Budapestről.

 

Köztudott, hogy nemcsak felnőtteknek, hanem gyerekeknek is ír könyveket. Miért érezte úgy, hogy ki kell próbálnia magát a gyerekek világában is?

 

Valójában az ok, amiért elkezdtem gyerekkönyveket is írni, elsőre nagyon furcsának tűnhet. Tulajdonképpen ez az egész Ludwig Wittgensteintől indult. Wittgenstein a 20-ik század elején élt nyelvfilozófus volt, akinek van egy Logikai-filozófiai értekezés című könyve. Ez egy rendkívül összetett nyelvi tanulmány arról, hogy miként hat ránk a nyelv, és hogyan alakul a személyiségünk annak hatására, ahogy beszélünk. Ludwig Wittgenstein szerint az egyén által megélt világ ugyanott ér véget, ahol a nyelvi határai vannak. Tehát ezzel azt mondja, hogy amit az ember el tud mondani, és amit ki tud fejezni, az meghatározza a világot, amiben él. Három gyermek édesanyjaként pedig természetesen azt szerettem volna, ha a gyerekeimnek nagy a szókincse, mert minél nagyobb a szókincs, annál gazdagabb a körülöttük lévő világ. És éppen ezért, mikor gyerekeknek írok, próbálok nagyon árnyaltan fogalmazni. Nem írom le például, hogy „Igor elmegy az iskolába. Mikor hazajön az iskolából, lefekszik aludni”. Ilyesmit nem írok. Próbálom rugalmasan kezelni a nyelvet, mert biztos vagyok benne, hogy ha a gyerekeknek különböző hangzású, stílusú és dallamú szavakkal teli szövegeket adunk, azzal gazdagabb nyelvet is adunk nekik. Ezért kezdtem gyerekeknek írni. Aztán persze ott van Hans Christian Andersen is, a híres mesemondó, aki nem úgy írt, hogy közben lenézte a gyerekeket, hanem épp ellenkezőleg, inkább felnézett rájuk, és ez az írásaiban is tükröződik. Sosem hagyta figyelmen kívül a gyerekek fantáziáját, és a tényt, hogy a gyerekek is emberi lények. Ebben az értelemben Dániában nagyon is magasak az elvárások a gyerekirodalommal szemben. Tehát ezért.

 

Melyik korosztálynak szeret jobban írni?

 

Az egész emberiségnek. Mármint... amikor gyerekeknek írok, akkor persze tisztában vagyok vele, hogy ezt gyerekeknek írom, de amikor a felnőtteknek szóló könyveimen dolgozom, akkor sosem gondolkodom rajta, hogy ezt ki fogja elolvasni, és hogy mennyire fog nekik tetszeni, vagy mit fognak szólni hozzá. Mert ha ezt tenném, akkor elveszíteném az összpontosításra való képességemet. Tehát amikor támad egy ötletem, akkor egyszerűen csak megírom, mert késztetést érzek rá.

 

A Dominó a második magyarul megjelent regénye, ami egy padon árválkodó könyvvel indul. Honnan jött az ötlet?

 

Az ötletet egy berlini rádióadás adta, ami arról szólt, hogy az emberek elkezdtek könyveket hagyni nyilvános helyeken, hogy mások is elolvashassák őket. Szerintem ez egy nagyon nagyvonalú dolog, és ez adta az inspirációt. Az embernek el kell kezdenie valahol, ha írni akar, én pedig épp akkor kezdtem az új regényemet, amikor hallottam erről a mozgalomról, és azt mondtam magamnak: rendben, akkor így fog kezdődni. Amikor pedig Dániában először megjelent a könyv, akkor az ottani kiadó húszezer példányt helyezett el szerte az országban különböző padokon. Húszezret – ez tényleg rengeteg könyv.

 

A cselekmény Párizsban játszódik, és talán ezért, talán másért, de határozottan franciás hangulata van. Mennyiben lenne más, ha mondjuk London lenne az események helyszíne?

 

Nagyon jó kérdés, mert, ahogy korábban is említettem, hiszek benne, hogy a különböző helyszínek más és más hangulatokat idéznek fel. Mikor elkezdtem írni ezt a könyvet, fogalmam sem volt róla, hogy Párizsra sokan úgy gondolnak, mint a szerelmesek városára. Egyszerűen csak akkor kezdtem írni, amikor Párizsban éltem, ahol van egy kis lakás, amit pár barátommal közösen vettünk. Minden évben három hónapot töltök ott. Számomra tehát természetes volt, hogy ott kezdjek neki az írásnak. És az egész könyv abban a negyedben játszódik, ahol a barátaimmal közös lakás is van, és amit olyan jól ismerek. Szerintem az ember nem írhat olyan dolgokról, amiket nem ismer igazán. Hemingway mondta egyszer, hogy nem tud háborúról írni az, aki még sosem volt háborúban. Ezért hát az ember nem írhat olyan helyekről sem, amiket nem ismer behatóan. A Dominóban szereplő kávézókat, utcasarkokat és más helyszíneket tehát mind jól ismerem, mert a párizsi lakásom is ott található.

 

Hat főszereplője van a regénynek. Egyszerű feladat volt hat ennyire különböző karaktert megalkotni, egyéniséggel, egyedi stílussal felruházni?

 

Minden a nyelvezettel kezdődik, mert... Hasonlóan, mint egy zenekarban, az embernek tudnia kell, hogyan fog szólni majd az oboa, a zongora és a hegedű. Tehát a nyelvezet az alapja mindennek. Mikor elkezdtem megalkotni ezt a hat szereplőt, először is elképzeltem, hogyan fognak majd beszélni. Tehát a nyelvi stílusokon keresztül kerültem közel hozzájuk. És miután kitaláltam, hogy fognak beszélni, elképzeltem, hogy néznek ki és hogyan mozognak. Tehát először volt a nyelv, aztán a test, végül pedig a gondolat. Így jöttek sorban. Nagyon pontos elképzelésem volt arról, hogyan beszélnek, és ennek segítségével építettem fel a szereplőket. De persze az is nagyon lényeges volt, hogy elképzeltem, hogyan beszélnek franciául – tehát még akkor is, ha dánul írtam a regényt, a mögöttes gondolatiság franciául született meg, mert franciául is beszélek. Van például egy idős hölgy, Madame Fleurie, aki egy nagyon kifinomult, felsőosztálybeli dáma. Ő korábban rendkívül vonzó nő volt, csak aztán megöregedett. Vele kapcsolatban például nagyon élveztem, hogy a kissé hóbortos, furcsa nyelvén írhatok. Igaz, hogy idős, de azért még mindig kissé szertelen. Imádtam, ahogy az ő nyelvezetén keresztül végül megalkottam az egész személyiségét.

 

Egy interjúban azt mondta, hogy a kötet címe menet közben született meg. Gyakran előfordul, hogy utólag találja ki a címet?

 

Mindig. Mindig, mert amikor elkezdek írni egy könyvet, mindig tudom, hol ér véget, de nem tudom, hogy az oda vezető út merrefelé halad majd, tehát ez egy folyamat, aminek a nagyságát vagy a hosszát nem tudom felmérni, amíg kész nincs a könyv. Tehát igen, mindig ez a helyzet, a cím a legutolsó. És időnként küzdeni is szoktam vele. Számtalan címötletet le szoktam írni, mire rátalálok az igazira.

 

A magyar borító mind hangulatában, mind megjelenésében egészen más, mint a külföldiek. Hogy tetszik Önnek a magyar verzió?

 

Nem sokkal ezelőtt épp arról áradoztam a kiadómnak, a Parkernek, hogy mennyire tetszik. Ez az összes kiadás közül a legszebb borító. Nagyon párizsias hangulatú, egy kicsit retro, és magát a könyvet is jó kézbe venni. Egyszerűen odavagyok érte. Sőt, sajnálom, hogy a többi kiadás nem ezzel a borítóval jelent meg.

 

A mi kiadásunkon olvasható a regény egyik kulcsmondata, miszerint: „A szerelemben két ember mindig együtt indul el. De sohasem együtt érkezik meg.” Tényleg ennyire pesszimistán látja a szerelmet?

 

Nem. Nem, egyáltalán nem. Tudni kell, hogy bár én írtam a könyvet, ez a mondat akkor sem feltétlenül az én számból hangzik el. Anélkül, hogy túl sokat elárulnék, a könyv, vagyis a Dominó, arról szól, milyen beleszeretni valakibe, aztán kiszeretni valakiből. Tehát nem, én magam igenis hiszek a szerelemben, és annak a működésében is, és tudom, hogy együtt élni valakivel, megosztani vele az érzéseinket és az életünket, nos, ez egy állandóan változó folyamat, és én, személy szerint remélem, hogy ez a folyamat soha nem ér véget. Tehát bár igaz, hogy én írtam le ezt a mondatot, az nem az én személyes véleményem.

 

Mit tart fontosabbnak a szerelemben, az utazást vagy a megérkezést?

 

Az utazást.

 

Budapesten részt vesz egy, a nők helyzetéről szóló beszélgetésen. Van ennek valami különleges oka?

 

Egyszerűen csak megkértek rá. Érdekes, hogy bár persze én is nő vagyok, sosem éreztem, hogy nőknek szóló irodalmat írnék. Dániában... és nem tudom, hogy mi a helyzet itt Magyarországon, de Dániában rengeteg olyan női író van, aki kifejezetten a nők problémáiról ír, és én nem érzem, hogy közéjük tartoznék. Persze a nemi identitásunk meghatározza azt, amit írunk, de ami igazán érdekes a számomra, az az, hogy megpróbáljam férfiak szemszögéből is megírni a történéseket. A Dominó főszereplője például egy férfi, és számomra elképesztően izgalmas az, ha megpróbálhatok férfiként írni. Nem tudom, hogy sikerrel járok-e, de számomra rendkívül érdekesek a férfiak, tehát nem érzem, hogy feminista író lennék, egyáltalán nem. Az egyetlen dolog, amiért nagyon hálás vagyok, az, hogy egy olyan történelmi korban és kulturális környezetben élhetek, amiben a nők lehetőséget kapnak az írásra, mert számtalan olyan ország volt és van jelenleg is, ahol ez teljességgel lehetetlen. Tehát nagyon örülök, hogy olyan korban és világban élhetek, ahol ez lehetséges. A konferenciával kapcsolatban pedig nagyon érdekel, hogy mások mit mondanak majd.

 

Amennyire tudom, nincs aktívan jelen a világhálón: se honlap, se facebook profil, se youtube csatorna, se más. Ennyire irtózik ettől a közegtől? Vagy esetleg valami más oka van?

 

Nos, igen, ez az én hibám. Kellene egy honlap. Nagy butaság, hogy nincs honlapom. De ugyanakkor a Facebookot például kifejezetten ellenzem, mert úgy gondolom, hogy megfoszt minket bizonyos titkoktól, én pedig szeretem a titkokat. Nem szeretem mindenkivel megosztani az életemet. Persze lehetne egy rajongói oldalam, de azt is kissé furcsának tartanám. Azért természetesen nekem is van email címem, amire elképesztő mennyiségű levelet kapok, és ennek az átnézése rengeteg időt vesz igénybe. És tudom magamról, hogy sokkal jobb író voltam azelőtt, hogy elkezdtem volna használni az internetet. Nagyon konkrét véleményem van tehát arról, miért nem akarok több időt tölteni a Facebookon. Ráadásul most épp egy olyan szövegen dolgozom – ez nem egy regény, csak egy szöveg –, ami a lassabb életről szól. Szerintem túl sok időt töltünk azzal, hogy elfoglaltnak tűnjünk csak magának az elfoglaltságnak a kedvéért, és épp ezért én magam nagyon vágyom egy olyan tudatállapotra vagy élethelyzetre, amiben megengedhetem magamnak, hogy lelassítsak, és mondjuk, kézzel megírjak egy levelet, és egy kicsit unatkozzam. Az emberek manapság rettegnek az unalomtól, nekem viszont hiányzik... nem maga az unalom, hanem az elgondolkodásra és a beszélgetésre szánt idő. A személyes és nem az internetes beszélgetésre szánt idő persze.

 

És hogyan kezeli ezt a gyerekeivel kapcsolatban? Őket befolyásolják ezek a médiumok?

 

A gyerekeim már felnőttek. Mindhárom fiam felnőtt: a legidősebb 29, a legfiatalabb pedig 24 éves, és ők mind fenn vannak a Facebookon, de sokat beszéltünk velük erről, különösen a legidősebbel, mert neki voltak problémái azzal, hogy folyamatosan ellenőrizni akarta a Facebook profilját, mindig ideges volt miatta. Én pedig azt tanácsoltam neki, hogy egyszerűen hagyja az egészet. Kapcsolja ki. Mert így talán békére lelhet. De persze tudom, hogy én annak a generációnak a tagja vagyok, akiknek a gyerekkorában még nem volt ilyesmi. Az utánam következők pedig már beleszülettek ebbe, és emiatt ők jobban hozzászoktak ezekhez a dolgokhoz, mint én. Számomra frusztráló ez az egész, de persze nem is vagyok túlságosan látható ezeken a platformokon. Szinte láthatatlan vagyok, de épp ezért tisztában is vagyok vele, hogy kellene egy honlap. Majd egyszer.

 

Mennyire fontos Önnek az olvasókkal való kapcsolattartás?

 

Nos, ha valóban fontos volna, akkor biztos lenne egy rajongói oldalam, vagy hasonló. Azt természetesen nagyon szeretem, amikor az emberek odajönnek hozzám, és gratulálnak a könyvemhez, de ennek ellenére hajlamos vagyok elfeledkezni arról, hogy vannak olvasóim. Tudom, hogy ez furcsán hangzik, de gyakran elfelejtem, mert én egyszerűen csak írok.

 

Ha most kellene írnia egy bakancslistát, mik szerepelnének rajta?

 

Olyasmik, amiknek valami köze van utazáshoz. Rengeteg hely van még a világon, ahova el szeretnék jutni. Ez nyilvánvaló. És jó lenne egy honlap is. (nevet)

 

Az interjú szövegének magyarra fordításért köszönet Kökény Palinak!