Scorpions: Return To Forever (CD)

Amikor évekkel ezelőtt ránéztem a német együttesre, akkor még arról volt szó, hogy csinálnak egy búcsúturnét, amivel végigzúzzák a bolygót, majd befejezik az aktív zenélést. Aztán jött a furcsa tematikájú Comeblack album, most meg egy új lemez. Kicsit olyan érzésem van, hogy a Scorpions tagsága nem tudja (vagy nem akarja) abbahagyni mindazt, amit ötven éve csinálnak. Ez persze ebben a formában kis túlzás, avagy csúsztatás, hiszen például a dobos, James Kottak csak 1996 óta erősíti a társulatot – de ettől függetlenül úgy érzem, tényleg nem tudnak leállni. Ez persze nem feltétlenül baj, bár számos példát látunk már arra, hogy milyen hátrányokkal jár, ha nem sikerül időben megfiatalítani a zenekar átlagéletkorát, illetve mennyire ellentétes hatást vált ki a koncertlátogatókból, amikor valakit tolószékben gurítanak fel a színpadra.

 

Ebben az esetben úgy gondolom, hogy amíg Klaus Meine hangja meg nem kopik, addig nem lesz baj, mert gond nélkül el tudják játszani a régi és az új dalokat, így a publikum zeneileg ugyanazt az élményt kapja. Azt pedig mindenképpen a javukra írnom, hogy - amennyire tudom - nem írják át nyugdíjas verzióra a korai szerzeményeket.

 

Akárcsak az AC/DC esetében, a Scorpions stúdióba vonulásakor sem az jut az eszembe, hogy vajon merre fejlődik tovább az együttes, miféle újításokkal kápráztatnak el. Erről szó sincs, ők továbbra is azt a rájuk jellemző rock/metal muzsikát játsszák kellőképpen modernizálva, amit mondjuk a nyolcvanas években. Ráadásul teszik ezt olyan elevenséggel, mintha nem idén lenne a félévszázados jubileumuk, és nem a tizennyolcadik, hanem mondjuk a második-harmadik lemezüknél tartanánk.

 

A Return To Forever albumon egyaránt találunk stadionokba való himnuszt, kettesben elköltött vacsorához passzoló balladát, vezetéshez illő, rádióból bömböltetendő nótát, aminek eredményeként nem kell hezitálni a soron következő lejátszás előtt, mert ezt a korongot bármikor szívesen elindítja az ember. Az lehet, hogy nincs rajta olyan megasláger, mint mondjuk a „Hurricane” volt hajdanán, de mivel mindennapos anyagi gondjaik biztosan nincsenek, ez különösebben nem okoz gondot számukra.

 

 

Mondjuk azon ne nagyon csodálkozzon senki, hogy ezek a számok a nyolcvanas évek Scorpionsára emlékeztetnek, mivel pár kivételt leszámítva nem új szerzeményekről beszélünk, hanem akkor született demókról, amelyek nem fértek fel az aktuális sorlemezekre. Ezeket természetesen átdolgozták, modernizálták, meg akármi, de ennek ellenére a lényeg, a feeling megmaradt, ahogy Matthias Jabs mondta: „Persze mi is haladunk a korral, és a mai felvételi módszereket használjuk, de az alapötletek, a riffek, a hangulat, és ahogy a dalokat megírjuk és összerakjuk az ugyanolyan, mint a régi időkben. Harminc évvel ezelőtt senkinek nem jutott eszébe olyasmit csinálni, mint amit mi csináltunk fiatalkorunkban, és szeretnénk továbbra is ebben a szellemben alkotni.”

 

A fentiekhez még annyit, hogy egyes nyilatkozatok szerint nemcsak régi demókat használtak fel, hanem új nótákat is írtak az előző korong óta eltelt években. Mindent figyelembe véve tehát azt kell mondjam, hogy bár nyilvánvalóan nem ez életük legjobb albuma, azért szégyenkezniük sem kell, mert ötven év után egy kellőképpen változatos lemezt tettek le az asztalra. Már csak az a kérdés, innen vajon merre mennek tovább: folytatják a zenélést, visszavonulnak, vagy esetleg valami köztes megoldást választanak - kíváncsian várom a fejleményeket.

 

Az együttes tagjai:

Klaus Meine – ének, vokál

Rudolf Schenker – ritmusgitár, szólógitár, vokál

Matthias Jabs – szólógitár, ritmusgitár, akusztikus gitár, talk box

Paweł Mąciwoda – basszusgitár

James Kottak – dob, vokál

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Going Out with a Bang

2. We Built This House

3. Rock My Car

4. House of Cards

5. All for One

6. Rock ‘N’ Roll Band

7. Catch Your Luck and Play

8. Rollin’ Home

9. Hard Rockin’ the Place

10. Eye of the Storm

11. The Scratch

12. Gypsy Life

 

Diszkográfia:

Lonesome Crow (1972)

Fly To The Rainbow (1974)

In Trance (1975)

Virgin Killer (1976)

Taken By Force (1977)

Lovedrive (1979)

Animal Magnetism (1980)

Blackout (1982)

Love At First Sting (1984)

Savage Amusement (1988)

Crazy World (1990)

Face The Heat (1993)

Pure Instinct (1996)

Eye II Eye (1999)

Moment Of Glory (2000)

Unbreakable (2004)

Humanity: Hour I (2007)

Sting In The Tail (2010)

Comeblack (2011)

Return To Forever (2015)