Főkép

Sherlock Holmes egy ikon. Nem is tudom, létezik-e a világirodalomban még egy olyan legendás karakter, mint a detektívek legnagyobbika, a csalhatatlan logikájú Sherlock Holmes. Ha már a neve elhangzik, mindenkinek eszébe jut a klasszikus pipája és vadászsapkája, felidéződik bennünk éles elméje, kérdéses hegedűjátéka és hatásos Baritsu harcmodora, elmosolyodunk azon, ahogy deduktív módszerével mi mindenre képes és még a legrejtettebb információmorzsa sem maradhat előtte észrevétlen – s mellette talán eszünkbe jut John Watson, az afganisztáni sérülés után Londonban letelepedett orvosdoktor is, aki hű barátja és társa Holmes-nak (és persze nem elhanyagolható módon ő közös kalandjaik megörökítője is). Őket talán még az is ismeri, aki soha nem olvasott Sir Arthur Conan Doyle-tól semmit, viszont aki már legalább látott a számos filmes és sorozatos feldolgozásból néhányat, annak ismerős lehet Irene Adler (aki Holmes számára a Nő tökéletes megtestesítője) vagy James Moriarty professzor (a „Bűn Napóleonja”) is, akik szintén emblematikus figurái a Holmes-világnak.

 

Miután ilyen népszerű, vagy legalábbis széleskörűen ismert szereplőkről beszélünk, az újabb feldolgozások rendszerint két irányba haladhatnak. Vagy próbálnak teljesen máshonnan közelíteni, máshogy megragadni a figurákat, a szokástól eltérő stílussal vagy hangvétellel vegyíteni az eredeti művet – aminek a hatása rendszerint vegyes: az olvasók egy része szereti a végeredményt, a többiek viszony fanyalognak, hogy miért kellett a szeretett és kedvelt karaktereket ennyire megváltoztatni (netalán meggyalázni). A másik lehetőség, hogy inkább hűek maradnak az eredeti hangulathoz, és inkább egyfajta hommage-jelleggel íródnak az új elbeszélések: az új alkotók inkább a tiszteletüket szeretnék kifejezni, szeretnének az eredetihez hasonló műveket alkotni (esetleg egy csipetnyivel a saját stílusukból) – ez a kategória bár az olvasók nagyobb rétegének nyeri el a tetszését, aki inkább valami újdonságra vágyik vagy annyira nem rajongója a kiindulási műnek, az csak a legritkább esetben veszi kézbe az elkészült köteteket.

 

Az Ad Astra Kiadó legújabb kiadványa, a Sherlock Holmes lehetetlen történetei a két kategória közül inkább a másodikat képviseli, méghozzá igen illusztris névsorral. Persze amikor a kezembe vettem a kötetet, még nem egészen tudtam, mire is számítsak: sokkal inkább a fülszöveg ígéretét szerettem volna elhinni, és az eredeti érától eltérő, azt jelentősen megújító novellákat kerestem a kötetben. Hogy ilyeneket annyira ne várjak, az már az első novella után tisztázódott: Stephen King ugyanis egy klasszikus Holmes-történettel örvendeztetett meg minket, amit akár még Doyle is írhatott volna (érdekes módon az általam nagyon várt Anthony Burgess novella is ezen a nyomvonalon haladt). A helyzet azonban később bonyolódott, ugyanis Tim Lebbon (akárcsak később Geoffrey A. Landis) a viktorinánus korszakot (és a Hasfelmetsző-történetet) a lovecrafti istenekkel keresztezte. Bár sokban hasonlított ez a két novella, mégis volt bennük annyi rettenet és borzalom, olyan hatásosan találták el a hangulatot, hogy a szokásos holmes-i stíluson felül is kapott az olvasó valamit – amire talán nem is számított.

 

A folytatásokban aztán egymást váltották a különböző megközelítések, s bár érezhetően mindenki hű akart maradni az eredetihez, közben néha valami mást, valami váratlant, valami eltérőt is csepegtettek a művek atmoszférájába. Egyszer Watson doktor egy párhuzamos univerzumban Moriarty segítőjévé szegődik, máskor kalózok közé kerülnek Holmes-szal, megint máskor pedig egy gravitációmódosítóval bonyolított rejtélyt kénytelenek megoldani (ez utóbbi Stephen Baxter nevéhez fűződik – külön érdekes volt olvasni, hogy miként próbált egy sci-fi jellegű hátteret létrehozni a viktoriánus korszakhoz). De volt (nem is egyszer), hogy a novellában maga Arthur Conan Doyle is megjelent és furcsa gabonakörök után kellett eredniük (bár Vonda N. McIntryre mintha nem kedvelné annyira a szerzőt...), de olyan is előfordult, hogy William Hope Hodgson legendás figurája, Carnacki segített a nyomozópárosnak.

 

Külön kiemelném viszont Naomi Novik rövid írását, ami nemhogy detektívtörténet, még valójában igazi cselekménnyel rendelkező kaland sem volt – találkozik benne Irene Adler és Sherlock Holmes, mi pedig egy meglepően érzelmes és hangulatos novellát olvashatunk, ami erősen elüt a többitől, de pont ettől nagyon élveztem. Nagyon kevés olyan írás volt, ahol nem Watson doktor a mesélő, Sharyn McCrumb műve viszont pont ettől volt eredeti: teljesen más stílus került elő, mint amit Holmes-tól megszokhattunk (és külön izgalmas volt egy külső szemlélőn át figyelni Watsont). Robert J. Sawyer írásában azt szerettem, hogy nem félt az időutazással szembesíteni kedvenc párosunkat – és azt kell mondanom, hogy a Fermi-paradoxonra egy rendkívül szórakoztató magyarázattal álltak elő.

 

A kötet egyértelmű csúcspontjára viszont az utolsó előtti novelláig kellett várni: Neil Gaiman nevéhez fűződik a (magyarul már korábban megjelent) „Smaragdszín tanulmány”, ami nemhogy teljesen mást mutatott, mint amit Doyle-tól megszoktunk, de ezt okosan, szellemesen és rendkívül élvezetesen tette. Az ő Londonját ugyanis a lovecrafti istenek uralják: ez pedig olyan kacagtató, de mégis minden ízében hangulatos történetet eredményezett, amiért nem tudok nem rajongani. Úgyhogy összességében egy felemás antológiát zártam: bár nem mindig kaptam azt, amit vártam, ez valószínűleg abból fakad, hogy nem vagyok igazán nagy rajongója az írásos Holmes-történeteknek, és én inkább az újat kerestem bennük. Pont ezért a kötetet leginkább azoknak ajánlanám, akik ilyesmire kíváncsiak – hogy közben némi fantasztikumot is kapnak, annak szerintem csak örülni fognak.

 

Tartalomjegyzék

John Joseph Adams: Bevezető

Christopher Roden: Elsőrangú Sherlockiána

Stephen King: A doktor esete

Tim Lebbon: Ezerarcú rettenet

Anne Perry: A vérfolt nélküli zokni esete

Bradley H. Sinor: A másik detektív

Edward D. Hoch: Botrány Montrealban

Vonda N. McIntyre: A mezőegyenletek esete

Darrell Schweitzer: Kaland a halálmással

Mary Robinette Kowal: A FRIESLAND holland gőzhajó megdöbbentő esete

H. Paul Jeffers: A Múmia átka

Barbara Roden: Mert közel van vesztük napja

Anthony Burgess: Gyilkosság zenére

Shephen Baxter: Kaland a gravitációmódosítóval

Laurie R. King: Mrs. Hudson esete

Geoffrey A. Landis: A darazsak egyedülálló szokásai

Amy Myers: A negyvenhatodik születésnap esete

Peter Tremayne: Tullyfane Abbey kísértete

Sharyn McCrumb: A Fehér Ló völgye

Michael Moorcock: A Dorset Street-i albérlő kalandja

Dominic Green: Az elveszett világ

Barbara Hambly: Az antikvárius unokahúga

Tony Pi: Az akasztás dinamikája

Chris Roberson: A kárhozatos emlékű Merridew

Naomi Novik: Gyötrelem

Rob Rogers: Devil`s Cape kalózai

Mark Valentine: Kaland a zöld koponyával

Tanith Lee: Az emberi rejtély

Neil Gaiman: Smaragdszín tanulmány

Robert J. Sawyer: Maga is lát mindent, csak nem figyeli meg