George R. R. Martin: A hét királyság lovagja

Napjaink legnépszerűbb fantasy szerzője kétségkívül George R. R. Martin – A Tűz és Jég Dala regényciklusának amúgy sem elhanyagolható méretű rajongótáborát a mára minden elképzelhető kisképernyős csúcsot megdöntő TV-sorozat elképesztő méretűre duzzasztotta. Manapság nem telhet el úgy nap, hogy tömegközlekedési eszközön utazva ne fussunk bele legalább egy „Martin-féltéglát” egyensúlyozó utastársba – s ha történetesen a mi kezünkben is a kegyetlen nagymester egy kötete díszeleg, jóleső összetartozás-érzettel mélyedhetünk bele egymás mellett az olvasmányainkba. A Trónok harcát mindenki ismeri, lassan mindenki beszél róla – természetszerűen mindenki kritizálja is. Tegyük hozzá: van is ám miért.

Mert rajongás ide vagy oda, Martinra lassan a fél világ kezd zabos lenni, s nem csupán azért, mert a jó ég tudja, mikor fejezi végre be a következő kötetet (arról inkább ne is fantáziáljunk túl hosszan, hogy mikor fejezi be magát a sorozatot…); hanem mert egyre inkább elvész a sokezer oldal, megannyi széttartó szál, sokszáz szereplő közt, a saját maga által ide-oda csavart történet útvesztőiben. Nehéz ezt tudomásul venni, nehéz kritika nélkül olvasni, nehéz tartani magunkat a kezdeti rajongáshoz, amikor ötezer oldal után is azt érezzük, sehova sem tartunk…

Nos, A hét királyság lovagja épp az ehhez hasonló kritikák megfogalmazóinak (például jelen sorok írójának) tökéletes olvasmány – de jó szívvel ajánlanám Martinnal való ismerkedésre azoknak is, akiket eddig elriasztottak a „féltéglák”. Mert ez a három kisregény esszenciája annak, miért jó Martin. A kötet három kisregénye nagyjából A Tűz és Jég Dala első négy kötetével párhuzamosan született, 1998 és 2000 között The Tales of Dunk and Egg sorozatcím alatt. Magyarul az első kisregény, A kóbor lovag kétszer is megjelent – először a Legendák II. antológiában, másodszor (meglehetősen szép kivitelű) képregényes formában a Delta Vision jóvoltából. A másik két kisregény eleddig (hivatalosan) nem jelent meg magyar nyelven, a kiadás tehát hiánypótlónak tekinthető – egyébként ilyen egybegyűjtött formában angolul is idén jelentek meg először Dunk és Egg kalandjai.

Na de kik is ők? Dunk, a Bolhavégen született koldusfiú, aki se apját, se anyját nem ismerte, kiskölyökként került Krajcárfai Ser Arlan mellé és kísérte fegyverhordozóként az öreg kóbor lovagot egészen annak haláláig – hogy aztán megörökölve lovait, kardját és pajzsát, folytassa az öreg útját, maga is kóbor lovagként. Egy útmenti fogadóban talál rá Egg, a levakarhatatlan tojásfejű tízéves, aki hamarosan Dunk fegyverhordozójaként felváltva szájal vissza és húzza ki urát a slamasztikából. Abból pedig van elég. Dunk a talpig becsületes, nehézfejű, ám aranyszívű lovagok mintapéldánya, akiknek tudjuk, Martinnál általában gyors és kegyetlen halál jut osztályrészül. Hogy Dunk mégis megmenekül, újra meg újra, vesse bár a jósorsa (és saját ostobasága) parádés lovagi tornára, egymással vetekedő szomszédos ősi várkastélyokba vagy árulástól terhes esküvőre (már megint azok a fránya esküvők…) az leginkább a szerencséjének és a kölöknek köszönhető. Aki nem feltétlenül az, akinek elsőre látszik.

A kötet legnagyobb erénye, hogy nem akarja felvenni a versenyt a „nagy” regényekkel – megmarad annak, ami: lovagi novellák gyűjteményének. Szinte teljesen hiányzik a fantasy, van helyette tapinthatóan megelevenedő középkori miliő, lovagok és lovagi eszmények, tornák és pompa; de végeérhetetlen utak, szárazság, sár, mocsok és éhkopp is. A Martin védjegyévé vált erőszak persze innen sem hiányozhat, ám kevésbé öncélű, ezáltal jóval sokkolóbb tud lenni, mint amit tán (sajnos) megszoktunk. Ami viszont itt nincs, és nem is hiányzik, az a végeérhetetlen politikai intrikák sora… Ez itt Westeros alulnézetből – ahogy egy kóbor lovag látja, akinek „esze mint a várfalnak”.

Persze hallunk ezt-azt, de csak annyira mélyedünk bele, amennyit Dunk is felfog. Esik itt szó tizenegynéhány éve levert lázadásról, melynek elvetett magvai még ott bujkálnak és fel-felütik fejüket jelenünkben. Asszisztálunk a legrátermettebb leendő király halálához, ami könnyűszerrel kelt bennünk kellemetlen képzeteket a jövőre nézve, amit már ismerünk. Hisz Dunk és Egg úgy egyébként kilenc évtizeddel A Tűz és Jég Dala eseményei előtt járják a kóbor lovagok útját. A trónon még a Targeryenek, kiknek uralma megdönthetetlennek tűnt – ám már nincsenek sárkányaik. Feltűnnek árnyak, melyek keserű jövendőt vetítenek előre. És feltűnnek ismerős nevek, kiknek árnya oly messzire ér, hogy a kilenc évtizeddel későbbi eseményekre is hatással lesznek. Érdekes kaland összekötni a múlt és a jövő szálait és meglelni a - vélt vagy valós - összefüggéseket. Ha hinni lehet Martinnak, tovább szándékozik írni Dunk és Egg kalandjait (persze ha hinni lehet Martinnak, előbb-utóbb befejezi A Tűz és Jég Dalát is…) – az lenne csak az igazi kaland, ha végigkísérné az életüket és valóban felszínre kerülnének összefüggések a két idősík történetei közt. Persze ne legyünk telhetetlenek.

Akár lesz folytatás, akár nem, akár átvezeti a mester a „nagy” történethez Dunk és Egg „kis” sztoriját, akár nem, ezek a kisregények piszok jók. Kompaktak, átgondoltak, összefogottak. Egy-egy teljes történet, melyek persze ezer szállal magyarázzák egymást, ám önmagukban is bőven megállják a helyüket. Kiváló jellemrajzok, néhány mondattal pontosan helyre rakott mellékszereplők, tökéletes atmoszféra, felesleges sallangok nélkül. A rajongók polcán már úgyis ott van, a Trónok harcára a méretek miatt eddig csak ferdén nézőknek, illetve a TV-sorozat eddig a könyvektől ódzkodó rajongóinak pedig melegen ajánlom! Engem most egy kicsit „visszahódított” ezzel Martin, még az is elképzelhető, hogy újra próbát teszek a harmadik kötetnél félbehagyott sorozattal.