Beleolvasó - Ben H. Winters: Gyilkosság világvége előtt
Írta: ekultura.hu | 2015. 05. 10.
Fülszöveg:
Mi értelme gyilkosok után nyomozni, ha hamarosan úgyis mind meghalunk?
Hank Palace nyomozó már számtalanszor szembesült ezzel a kérdéssel, mióta a 2011GV1 jelű aszteroida megjelent a kutatók radarján. Többé ugyanis nincs esély a megmenekülésre, nincs remény. Csupán hathónapnyi drága idő maradt a becsapódásig, aztán a Föld elpusztul. A visszaszámlálás során lenyűgöző képet kapunk az apokalipszisbe rohanó Egyesült Államokról: gazdasága összeroppant, a termény a földeken rohad. Zsúfoltak a templomok, zsinagógák. Az emberek világszerte hagyják félbe munkájukat - de nem úgy Hank Palace.
Ő a végére akar járni egy látszólagos öngyilkosságnak, abban a városban, ahol hetente tucatjával történik ilyesmi - csakhogy ez az egy valamiért gyanús neki. Ő az egyetlen, aki mindenáron tudni akarja az igazat, ám nyomozása során sokkal keményebb kérdésekkel is szembesülnie kell annál, mint hogy "ki a bűnös": Milyen alapokon áll civilizációnk? Mit ér egy élet? Mit tenne bármelyikünk, mit tennénk igazából, ha tudnánk, hogy napjaink meg vannak számlálva?
A krimi mellett a sci-fi felé is kitekintő Gyilkosság világvége előtt a bűnügyi rejtély megoldását egy közelgő apokalipszis előterébe helyezi. 2012-es megjelenését követően viharos kritikai sikert aratott, és Winters megkapta érte a műfajban legrangosabbnak számító Edgar Allan Poe-díjat, az Amazon pedig beválogatta az év legjobb száz könyve közé.
Részlet a regényből:
ELSŐ RÉSZ
ÖNGYILKOSOK VÁROSA
Március 20., kedd
Rektaszcenzió: 19 02 544
Deklináció: –34 11 39
Elongáció: 78,0
Delta: 3,195 AU
1.
Nézem a biztosítási ügynököt, ő meg visszabámul rám. Szürke szempár a régimódi, teknőckeretes szemüveg mögött. Szörnyű, de mégis izgalmas érzés motoszkál bennem: atyavilág, ez itt tényleg igaz, és nekem fogalmam sincs, de őszintén, hogy kész vagyok-e szembenézni vele.
Összehúzom a szemem, összeszedem magam, és újra, alaposabban megnézem az emberemet. Kicsit közelebb is húzódok hozzá, hogy jobban lássam a szemét, szemüvegét, gyenge állát, homloka felett gyérülő haját és a vékony, fekete övet, ami ott szorul mindjárt az álla alatt.
Ez tényleg igaz. Tényleg? Nem is tudom.
Nagy levegőt veszek, és kényszerítem magam, hogy koncentráljak, és a holttesten kívül minden mást kizárjak a tudatomból – eltüntetem a koszos padlót és a plafonon elhelyezett olcsó hangszóróból csilingelő bádoghangú műzenét. Irtózatos a bűz, átható és undorító, mintha istállószagból és sütőolajból keverték volna. Van még néhány szakma a világon, ahol szorgalmasan és hatékonyan dolgoznak, de az éjjel-nappali gyorséttermek vécéinek takarítása nem tartozik ezek közé. A lényeg a következő: a biztosítási ügynök már jó néhány órája csüngött itt, a vécékagyló és a fakózöld fal között, mire Michelson közrendőrnek vécére kellett mennie, és véletlenül rábukkant. Michelson 10-54S kóddal jelentette a dolgot, és valóban, úgy is néz ki. Ha valamit megtanultam az elmúlt pár hónap során, illetve amit mindnyájan megtanultunk, az az, hogy az akasztásos öngyilkosok nemigen szoktak lámpavasról vagy mestergerendáról lógni, mint a filmeken. Ha komolyan gondolják a dolgot, márpedig mostanában komolyan szokták, akkor inkább kilincshez, fogashoz rögzítik a kötelet, vagy vízszintes korláthoz, ahogy ez a biztosítási ügynök is, aki a rokkantvécé kapaszkodóját használta. Aztán csak előredőlnek, és a testsúlyukra bízzák a többit. A kötél megfeszül, a légutak elzáródnak.
Közelebb hajolok, még mindig guggolva, próbálok valahogy megosztozni a szűk helyen a biztosítási ügynökkel, anélkül, hogy hasra esnék vagy teleraknám az egész helyszínt az ujjlenyomatommal. Három és fél hónapja vagyok nyomozó, s ez alatt az idő alatt már kilenc ilyet láttam, de még mindig nem sikerült megszoknom a fulladásos halottak látványát: a rémülten kiguvadó, vérhálós szemeket, a féloldalt kifittyedő nyelvet, a felpuffadt, lilába játszó ajkakat. Lehunyom a szemem, megdörgölöm az öklömmel, és megint odanézek: próbálom elképzelni, hogyan is nézhetett ki a biztosítási ügynök, míg élt. Jóképű éppen nem volt, ennyit rögtön megállapíthatok. Az arca tésztás és valahogy elrajzolt, az álla túl kicsi, az orra túl nagy, a szeme parányinak látszik a vastag szemüveglencsék mögött.
Úgy néz ki, egy hosszú, fekete övvel ölte meg magát. Az öv egyik végét a kapaszkodóhoz erősítette, a másik végére meg csúszócsomót kötött. Az öv brutális erővel vág az ádámcsutkájába.
– Helló, fiacskám. Hogy hívják a kis barátját?
– Peter Anthony Zell – felelem halkan, és felnézek a vállam felett.
Dotseth rám nyitotta a fülke ajtaját, és vigyorogva tornyosul fölém. Nyakán rikító sárga sál, a kezében gőzölgő McDonald’s-kávé. – Fehér férfi. Harmincnyolc éves. Biztosítási ügynök volt.
– Meg ne mondja, kitalálom! Cápák falták fel. Jaj, nem, mégsem. Öngyilkosság. Öngyilkosság volt, ugye?
– Annak néz ki.
– Döbbenet! Hallatlan! – Denny Dotseth helyettes főügyész, ezüsthajú vén csataló, széles arcáról derű sugárzik. – Na jó, Hank, azért ne haragudjon. Egy kávét?
– Köszönöm, uram, nem kérek.
Elmondom Dotsethnek mindazt, amit az áldozat hátsó zsebében talált fekte műbőr tárca tartalma alapján sikerült leszűrnöm. Zell a Merrimack Élet- és Tűzbiztosítás nevű társaságnál állt alkalmazásban, a cégnek a Water West házban van a székhelye, az Eagle Square-nél. Néhány mozijegy, mind az elmúlt három hónapból, kissé gyermeteg érdeklődésről árulkodnak: egy Gyűrűk Ura-remake, két rész a Távoli derengés című sci-fi sorozatból, meg az a „DC a Marvel ellen” izé a hooksetti multiplexben. Családnak semmi nyoma, sehol egy fénykép. Nyolcvanöt dollár, tízesek és ötösök. Meg egy jogosítvány, ami itteni címre szól: Dél-Concord, Matthew Street Extension 14.
– Azt a környéket ismerem. Van arrafelé néhány igazán szép ház. Rolly Lewisnak is ott van kéglije.
– Meg is verték.
– Rollyt?
– Az áldozatot. Nézze. – Visszafordulok a biztosítási ügynök eltorzult arcához, s megmutatom a sárguló zúzódásokat a jobb arccsontja felett. – Valaki rendesen behúzott neki.
– Igaz. Tényleg.
Dotseth ásít, kortyol a kávéból. A New Hampshire-i törvények régóta megkívánják, hogy holttesthez mindig hívjanak ki valakit a főügyészségről, hogy a nyomozó hatóság azonnal ráállhasson az ügyre, ha gyilkosságról van szó. Januárban viszont az állami törvényhozás eltörölte ezt a rendelkezést, mivel felesleges terhet jelentett, főként a fennálló különleges körülmények között. Minek száguldozzon Dotseth vagy valamelyik kollégája szerteszét az államban, minek tébláboljanak éhes hollókként a gyilkossági helyszínek körül, amelyekről úgyis kiderül, hogy nem gyilkossági helyszínek? Most a nyomozást vezető tiszt feladata eldönteni, hogy kihívja-e az ügyészséget egy 10-54S besorolású esethez. Én azért többnyire kihívom őket.
– Van még valami? – kérdi Dotseth. – Raketballozik még, fiatalember?
– Sosem raketballoztam, uram – felelem. Csak fél füllel figyelek oda, farkasszemet nézek a hullával.
– Nem-e? Akkor kivel keverem össze?
Az államat kocogtatom az ujjammal. Zell alacsony termetű volt, legfeljebb egy hetven, zömök, vastag derekú. Atyavilág, gondolom magamban, valami nincs rendben ezzel a testtel, ezzel a tetemmel, ezzel az állítólagos öngyilkossággal. Próbálok rájönni, ugyan mi lehet az.
– Mobil sincsen – motyogom magam elé.
– Micsoda?
– Itt a tárcája, itt vannak a kulcsai, de mobil sehol.
Dotseth vállat von. – Lefogadom, hogy kihajította. Beth most dobta ki a magáét. Egyre pocsékabb a szolgáltatás, ő meg azt mondta, jobb lesz a nélkül a vacak nélkül.
Bólogatok, mormolok, hogy persze, persze, és tovább bámulom Zell arcát.
– Levél sincs.
– Mi?
– Nincs búcsúlevél.
– Nincs? – kérdez vissza, és megint vállat von. – Majd előhozakodik vele egy barátja. Vagy a főnöke. – Elmosolyodik, kortyol. – Ezek mindig hagynak búcsúlevelet. Ámbár, ha belegondol az ember, ilyenkor már minek magyarázkodni.
– Igaz, uram – és végigsimítok a bajuszomon. – Igaz.
Múlt héten Katmanduban ezerfős zarándokcsapat gyalogolt bele egy óriási máglyába. Délkelet-Ázsia legkülönbözőbb vidékeiről verődtek össze. Szerzetesek kántáltak, miközben a zarándokok elégtek, aztán ők is mentek utánuk. Közép-Európában az öregek tanácsadó dvd-ket csereberélnek. Hogyan használjunk köveket nehezéknek a kabátzsebben? Hogyan keverjünk barbiturátkoktélt házilag? Az amerikai Középnyugaton – Kansas Cityben, St. Louisban, Des Moinesban – a lőfegyver a divat. A túlnyomó többség egyszerűen golyót ereszt a fejébe. Nálunk pedig, a New Hampshire-i Concordban, miért, miért nem, az akasztás megy. Akasztott testek mindenütt, gardróbokban, pajtákban, vakolatlan pincékben. Pénteken egy hete egy kelet-concordi bútorkereskedő hollywoodi modorban próbálta elintézni a dolgot: az ereszcsatornára kötötte fel magát a fürdőköpenye övével, csakhogy a csatorna eltörött, és a fickó az udvarra zuhant. Életben maradt, de minden tagját ripityára törte.
– Tragédiának tragédia, akárhogy is – jegyzi meg fakó hangon Dotseth.
– Mert mindig tragédia, minden egyes alkalom.
Odasandít az órájára, szíve szerint lelépne már. De én kitartóan guggolok a biztosítási ügynök mellett, és összehúzott szemmel vizsgálom a testet. Életének utolsó napjára Peter Zell gyűrött drapp öltönyt és halványkék, legombolós gallérú inget választott. A zoknija felemás; majdnem ugyanolyan a kettő, de csak majdnem. Barnának barnák, de az egyik sötét-, a másik meg nem annyira sötétbarna. Mindkettőnek laza a gumija, lecsúsztak a bokáján. Az öv a nyaka körül, amit dr. Fenton szertartásosan köteléknek fog nevezni, gyönyörű darab. Fényes fekete bőr, aranycsattal, a csaton embléma: B&R.
– Nyomozó úr! Hahó! – szól rám Dotseth. Pislogva tekintek fel rá. – Nyomja még valami a szívét?
– Nem, uram. Köszönöm.
– Sose hálálkodjék, részemről a gyönyörűség, mint mindig, fiam.
– Illetve hát…
– Tessék…
Felkelek, szembenézek vele. – Mondjuk meg akarok ölni valakit. – Elhallgatok.
Dotseth vár, tüntető, tréfásan eltúlzott türelemmel. – Rendben…
– …és egy olyan városban élek, ahol lépten-nyomon gyilkolják magukat az emberek. De tényleg lépten-nyomon. Öngyilkosok városában.
– Rendben…
– Akkor nem az volna a legokosabb, ha megölöm az emberemet, és úgy rendezem el a dolgot, mintha öngyilkosság volna?
– Talán.
– Talán?
– Bizony. Talán. Na de ez itten? – És vidáman a magába roskadt tetem felé bök a hüvelykujjával. – Ez bizony öngyilkosság.
Kacsint, kinyitja a férfivécé ajtaját, és magamra hagy Peter Zell-lel.
A Kiadó engedélyével.