Orson Scott Card: Vándorlegény

Alvin bár vándorkovács, mégsem vándorol. Helyette Erélyegyházán teremtésre tanítja a helyieket – noha ő úgy gondolja, elég kevés sikerrel, valójában sokkal többet tesz, mint azt valaha is gondolta volna. Talán a helyiek tényleg nem tudnak mindenféle varázslatos dolgokat véghezvinni, Alvin szellemiségéből, gondolataiból és erkölcseiből sokkal többet magukénak vallhatnak – ez pedig olyan ajándék, amely többet ér minden fortélynál. Mégis, néhányan nem nézik olyan lelkesen Alvin ténykedését: öccse, Calvin, aki mindig csak a kisebb testvér lehet bátyja mellett, egyre inkább átadja magát a Pusztítónak; elhatározza hát, hogy olyantól tanul, aki jobban érdemes a figyelmére. S miközben Calvin átszeli az óceánt Napóleon felé igyekezve, Alvinra börtön vár: Hatrack városába visszatérve ugyanis megvádolják, hogy aranyat lopott…

Nem mintha Alvin nem tudna bármikor is kitörni börtönéből, ám helyette úgy határoz, hogy megvárja a per végkimenetelét, és becsületes emberként küzd a vádak ellen. Még jó, hogy segítségére van az óceán túlpartjáról érkezett Bizony Cooper, s persze barátai: a fáklya Margaret, Mérték bátyja, és a családja. A Pusztító erőit azonban lehet, hogy még ők sem tudják megfékezni: amikor ugyanis a gonosz mozgásba lendül, képes bárkit és bármit felhasználni céljai elérése érdekében. Card tudja ezt, és sajnos pontosan ismeri, mennyire befolyásolhatóak és önzőek is tudunk lenni, ha kicsinyességünket, bosszúvágyunkat vagy kapzsiságunkat engedjük előtérbe. A Pusztító pedig pontosan erre számít: felkínálja előttünk a lehetőséget, tudván, hogy úgyis elfogadjuk. És amikor már bebizonyosodott, hogy a Pusztító kígyónyelve csak hazugságot ígért nekünk, végül talán – de csak talán – feltárulhat előttünk a valódi boldogság. Illúziók, gonoszság és hazugságok nélkül.

Szeretem, ahogy Orson Scott Card az emberekről ír. Ahogy a gyarlóságok és bűnök mögött felbukkan néha a jóság, ahogy még a legnagyobb gazfickónak is jár a megbocsátás. Nincsenek illúziói, pontosan tudja, milyenek vagyunk, ám pont ezért belénk lát: nem csak a felszínre koncentrál. Persze az már eddig is tökéletesen látszott, hogy mennyire ismer és ért minket, hogy mennyire nem fél tükröt tartani elénk – mostanra azonban mintha egy kicsit kitolta volna a határokat, egy kicsit stilizáltabban jelenne meg mindenki. Mintha Alvin változásával együtt mi is szélsőségesebben látnánk az embereket: akik még mindig lehetnek jók és rosszak is, de mintha jobban elválna egymástól a két „kategória”. Egyre kevesebb a „szürke zóna”, egyre inkább meglátjuk az emberek mögött a valódi személyiségüket. De hát ezt próbálta Alvin is megtanítani, úgyhogy igazán nem panaszkodhatunk.

A Vándorlegény a sorozat korábbi köteteihez hasonlóan még mindig nem bővelkedik eseményben, de ennek én még mindig nagyon örülök. Viszont a kötet középpontjában álló bírósági per egyenesen tökéletesre sikerült – hihetetlenül élveztem minden párbeszédet, minden apró jelenetet, ahogy fokozatosan bontakozott ki előttünk a teljes kép. Közben pedig Calvin sem tétlenkedett Franciaországban, inkább trükköket tanult az emberek befolyásolására – kíváncsi leszek, miként fog ez a jövőben megmutatkozni. Az ugyanis biztos, hogy soha korábban nem volt ennyire depresszív és borús a kötet befejezése: mintha Card a szívekben lakozó sok öröm mögül kiszólt volna, hogy lesz itt azért még szomorúság is bőven, hiszen az is az élethez tartozik. Én vele tartok a folytatásra – hátha a sötétség mellett még ott is találkozom ennyi szívet melengető pillanattal. Biztos vagyok abban, hogy megéri.