Főkép

Az első sorok egyikéből, jóformán testközelből végignézni egy kiemelkedő előadóművész koncertjét, aki ráadásul a legnagyobb kedvenceink közé tartozik, életre szóló és megismételhetetlen, félelmetes és felemelő élmény. Pontosan ebben lehetett részem a Művészetek Palotájában, a harmincegy éves kora ellenére már jó ideje egyedi és meghatározó stílusáról felismerhető Julia Fischer hangversenyén.

 

Nehéz lenne megállapítani, mitől fog meg olyannyira a játéka, annyi azonban egészen bizonyos, hogy a tökéletesen eltalált tónusok, a zenei mélységek és a szenvedély elsöprően visszafogott átadása nagyobb szerepet kap ebben, mint a puszta virtuozitás, a tökéletes technika, hiszen ez utóbbiak nélkül aligha kerülhetne bárki is a világ tényleges élvonalába. Amikor Julia Fischer zenél, képtelenség nem odafigyelni, és még csak a látvány sem szükséges hozzá. Pedig a művésznő szerénysége és bája eleve leveszi a lábáról az embert, amikor pedig megszólaltak Brahms csodálatos dallamai, ha új értelmet nem is nyertek a „beleélés” és „átszellemülés” szavak, eleven megtestesülésüket láthattuk magunk előtt a színpadon. Julia Fischer valóban együtt él, együtt lélegzik a megszólaló zenével, és ugyan ez nyilván másokra is igaz, nála fokozottabban érvényesülni látszik a hatás.

 

Persze adódtak meglepetések is. Azt például álmomban sem gondoltam volna, hogy szinte végig figyelni fogja az ujjait játék közben. Ez egyszerre hatott furcsának a közelre fókuszálás és rendkívül emberinek a koncentrálás ilyen nagyfokú kényszere miatt. Ennél komolyabb benyomást talán az gyakorolt csak rám, ahogyan Julia Fischer gyönyörű zöld estélyi ruhájában időnként inkább férfiakat, a zenébe feledkező virtuózokat – avagy az őróluk kialakított eszményképünket – idéző pózokba vágta magát. Erre, igaz, talán számítanom kellett volna, mivel az érzelmek abszolút hiteles tolmácsolása mellett a művésznő stílusát egyfajta szigor jellemzi. Kollégám egyenesen maszkulinnak nevezte a játékát, és ez annyiban igaz is, hogy néhány kivételtől eltekintve a pályatársnők jóval romantikusabbaknak tűnnek mellette, ahogyan például Hélène Grimaud billentése határozottan nőiesebbnek hat a keményebb, megfontoltabb, „barokkosabb” Angela Hewitténál.

 

Az összhatás azonban feledhetetlen, a fölényes, valóban eszményi technika pedig a zsenialitás határát súrolja. Ugyanazt láthatjuk és hallhatjuk nála, amit Bachról és Mozartról elképzelek, akik a korabeli beszámolók alapján szintén elsőrangú mesterei voltak a hegedűnek és a billentyűs hangszereknek is – akárcsak Julia Fischer. Mi sem igazolhatná ezt jobban, mint hogy a Brahms hegedűversenyének időben közel felét kitevő első tétel – a bravúros kadencia – után a nézőtérről, igaz csak szórványosan, de taps hallatszott, Paganini ráadásként megszólaltatott 24. capricciója pedig végképp lenyűgözte a közönséget.

 

A szünet után magára maradt a zenekar, amely Beethoven hősi szimfóniáját adta elő. Elsőre talán nehéz elképzelni, hogy a darab szellemisége passzolhat a szentpéterváriak habitusához (gondoljunk csak a közmondásosan hatalmas orosz lélekre, vagy akár arra, hogy ebben a városban élt és alkotott Csajkovszkij és Sosztakovics), ám aki járt már az egykori orosz fővárosban, tudja, hogy építészetének jellegét alapvetően a klasszicizmus határozza meg. Így ugyan akadtak pillanatok, amikor esetleg kissé túlzónak érezhettük néhány motívum vagy hang megszólaltatását, összességében az interpretáció a mű és a szerző szellemiségét adta vissza. Különösen a második tétel nagyszabású fúgája hatott letaglózó erővel, meg néhány tuttiban megszólaltatott akkord, és mindez azért olyannyira különleges, mert a lassan nyolcvanas éveit taposó Jurij Tyermikanov egészen minimális mozgással, majdhogynem csupán utalásokkal dirigálta a zenészeket.

 

Számomra elsősorban Julia Fischer egyénisége és tehetsége adta azt a pluszt, ami miatt a koncert kiemelkedett a többi magas színvonalú előadás közül, ám a művek önmagukban is elsőrangú programválasztásnak tűntek néhol lélegzetelállító szépségükkel és csodálatra méltó megszerkesztettségükkel. Csak hálás lehetek a sorsnak, hogy részesülhettem ebben a nem mindennapi élményben.

 

Előadók:

Julia Fischer – hegedű

 

Szentpétervári Filharmonikus Zenekar

Jurij Tyemirkanov – karmester

 

A koncerten elhangzó művek:

Johannes Brahms: D-dúr hegedűverseny, op. 77

Ludwig van Beethoven – III. (Esz-dúr „Eroica”) szimfónia, op. 55