Beleolvasó - Pierce Brown: Arany háború

Fülszöveg:

Az Arany háborúban folytatódik Darrow tragédia kovácsolta bosszúhadjárata: eltökélten vezeti harcba elnyomott népét a szabadságért egy hazugságokra épült elitista utópiában. Arannyá vált ő is, és belülről tervezi megdönteni a Társadalmat. Azonban nem csak leggyűlöltebb ellenségeit kell legyőznie, hanem a benne lakozó bosszúvágyat is, hogy végül erőszakos polgárháború helyett világa újjászületését hozza el.

 

Ha a Vörös lázadás egy letehetetlenül olvasmányos, folyamatosan pörgő, végig lebilincselő kezdet volt, akkor az Arany háború egy még brutálisabb adrenalinlöket: az olvasó fék nélkül száguld a szereplőkkel a folyamatos akciójelenetek, űrharcok és politikai intrikák közt. Helyenként kegyetlen, máskor nagyon is emberi élet-halál történet a bosszúról egy felejthetetlen főszereplővel - Pierce Brownt joggal tartják az akció sci-fik egyik legnagyobb reményű új szerzőjének.

 

Részlet a könyvből:

Egyszer volt, hol nem volt, az úgy volt, hogy egy férfi leereszkedett az égből, és megölte a feleségemet. Most e mellett a férfi mellett lépkedek a világunk felett lebegő hegyen. Ragyogó fehér kőből és villódzó üvegből emelt épületek törnek felfelé.

Körülöttünk a mohóság vihara tombol. A Mars Arany hatalmasságai érkeznek egymás után az Intézetbe, hogy évfolyamunk legjavát magukhoz csábítsák. A reggeli égbolton hemzsegnek űrhajóik a havas Olümposz erődítményei felett, amelyet csak alig néhány órája rohantam le.

– Búcsúzz a látványtól – mondja, ahogy űrhajójához közeledünk. – Ami eddig volt, az nem több világunk gyenge sóhajánál. Ahogy elhagyod ezt a hegyet, minden régi kötelék szertefoszlik, hamuvá porlad minden esküszó. Erre nem vagy felkészülve, nem is lehetsz. Ez mindenkit váratlanul ér.

A tömegben ott látom Cassiust, ahogy apjával és húgaival a hajójuk felé igyekszik. A hó fehérségében tűzként perzsel a tekintetük, én pedig a fülemben hallom az öccse utolsó szívdobbanásait. Csontos kéz markolja durván a vállamat, követelőn.

Augustus ősellenségére mered.

– A Bellonák nem felejtenek és nem is bocsátanak meg soha. Se szeri, se száma leszármazottaiknak. De nem árthatnak neked – méri végig jeges tekintete legújabb, legdicsőbb szerzeményét. Engem. – Mert immár hozzám tartozol, Darrow, és én megvédem, ami az enyém.

Ahogy én is.

Népemet hétszáz éve tartják rabszolgasorban, egy jó szó, egy reménysugár se jut nekik. De itt vagyok én, aki a kardjuk leszek. Mert én sem ismerem a megbocsátást, a felejtést. Követem hát a férfit a hajójához, hadd higgye, hogy az övé vagyok. Hadd fogadjon be a házába, hogy bentről gyújtsam a fejére és égessem porig.

Ekkor azonban a lánya keze simul a tenyerembe, és hazugságaim immár mázsás súlyként nehezednek vállamra. Azt tartják, a megosztott Birodalom bukásra ítéltetett. Mit mondanak akkor vajon a megosztott szívről?

 

ELSO RÉSZ

AZ ÍJ

Hic sunt leones. „Itt vannak az oroszlánok.”

Nero au Augustus

 

1

Hadvezérek

 

Dübörög a csend. A csillaghajóm hídján állok, törött karom gélgipszben, nyakamon friss ionégések nyoma. Szarveretes hulla vagyok. Ép jobbomban jeges fémkígyóként tekereg a beretvám. Előttem feketén, végtelenül és rettentően tátong az űr. A sötétséget néha apró fénynyaláb szeli át, és a látóterem peremén pislákoló csillagok elé ősi árnyak úsznak be. Aszteroidák. Lassan lebegnek el Quietus nevű hadihajóm mellett, míg én a zsákmányra lesek.

– Győzedelmeskedj – mondta gazdám. – Győzedelmeskedj gyermekeim helyett, hogy dicsőséget hozz az Augustus névre. Győzedelmeskedj az Akadémián, s azzal egy flottát nyersz magadnak.

Szereti a drámai szóismétléseket, de a legtöbb államférfi szájából jól cseng ez a fordulat.

Azt akarja, hogy érte nyerjek, de igazából én a Vörös lányért küzdök, aki a saját életét messze meghaladó álmot látott. Azért harcolok, hogy a gazdám pusztuljon végre, és a lány üzenete beleégjen a történelembe. Szép küldetés.

Húszéves vagyok, magas, a vállam széles. Gyászfekete egyenruhám gyűrött. Hajam hosszú, szemem Arany, bár már véreres. Musztáng azt mondta egyszer, hogy markáns az arcélem, hogy az orcámat és az orromat mintha dühödt márványból faragták volna ki. Én magam kerülöm a tükröket, legszívesebben örökre elfeledném az arcom helyén viselt maszkot, amelyen a világot a Merkúrtól a Plútóig uraló Aranyak ferde hege virít. Én is Páratlan Sebhelyes vagyok. Az emberiség legkegyetlenebbjei és legokosabbjai közé tartozom. Csakhogy a legkedvesebbjük már nincs velem.

Az, aki még búcsúzáskor kérlelt, hogy maradjak vele a Marson. És ennek közel egy éve már. Musztáng. Búcsúajándékként aranygyűrűt adtam neki, lófejeset, én pedig beretvát kaptam tőle. Találó.

Könnyei emléke megavasodott már a számban. Mióta a Marsról elindultam, nem is hallottam róla. De ami még ennél is rosszabb, Arész Fiairól se hallottam, amióta a Marson az Intézetben győzedelmeskedtem. És annak már több mint két éve. Pedig Táncos azt mondta, ha végzek, megkeres, de rögtön elnyelt az Arany arcok tengere.

Milyen távol vetődtem attól a sorstól, amit magamnak kisfiúként elképzeltem! De attól is, amit akkor képzeltem el népemnek, amikor hagytam, hogy Arészék átfaragjanak. Akkor azt hittem, felforgatom a világokat. Hisz’ melyik ifjú bolond nem képzeli ugyanezt? És közben beszippantott a Birodalom gigantikus gépezete, ami csak pöfög előre megállíthatatlanul.

Az Intézetben a túlélést és a hódítást kellett megtanulnunk. Itt az Akadémián a hadviselés volt a tananyag, és most vizsgázunk belőle. Aranyak ellen vezetem hadihajóflottám. Vaktölténnyel vívjuk csatáinkat, és az Arany csillagharc szabályai szerint lerohanjuk egymás hajóit, közelharcban. Szükségtelen lenne elpusztítani a gigászi csillagrombolókat, amikor darabja többe van húsz város éves bevételénél, ráadásul sokkal egyszerűbb rájuk küldeni az Obszidián, Arany és Szürke katonákkal megrakott parazitaSuhanókat, hogy elfoglalják irányító központjaikat, és hadizsákmányként bekebelezhessük őket saját flottánkba.

A csillagközi harcról tanáraink alaposan a fejünkbe verték a faj legnagyobb bölcsességeit. Hogy csakis a legerősebb él túl. Csakis a legokosabb uralkodhat. És miután ezeket megtanultuk, sorsunkra hagytak bennünket, hogy aszteroidáról aszteroidára küzdjük magunkat, önerőből feltöltsük készleteinket, levadásszuk diáktársainkat, míg a végén már csak két flotta marad.

Vagyis változatlanul csak játszadozom. Még ha az eddigi leggyilkosabb játszma is ez.

– Csapda – szólal meg az oldalamon Roque. Az ő haja is hosszú, de arca lágy, akár egy asszonyé, és békés, mint egy filozófusé. Egészen más az űrben gyilkolni, mint odalenn a földön. Roque az előbbi nagymestere. Őstehetség. Mert ebben van költészet, legalábbis állítása szerint. Abban, ahogy a szférák között haladunk, ahogy a hajók elúsznak egymás

mellett. Arca beillik a hajó személyzetét adó Kékek sorába, a csupa logika és szigorú rend fémfolyosóin légies árnyakként suhanó férfiak és nők közé.

– De közel sem annyira elegáns csapda, mint azt Karnus reméli – folytatja. – Tudja, hogy nagyon szeretnénk már lezárni a játszmát, ezért a túloldalon lesben áll. Kivárja, hogy megszoruljunk, és akkor küldi ránk a rakétáit. Ősrégi, jól bevált módszer.

És mutatja is ujja finom mozdulatával a rést két hatalmas aszteroida között, amin kénytelenek lennénk áthaladni, ha Karnus sérült hajóját akarnánk továbbüldözni.

– Itt mindenütt rohadt csapdák vannak – ásít a nyúlánk és nyegle Tactus au Valii-Rath. Nekidől a kémlelőablaknak, és a gyűrűjéből egy adag stimet tol fel az orrába, majd a kiürült papírhüvelyt a földre pöcköli. – Karnus tudja, hogy vesztett. Csak kicsit gyötör még bennünket, hajkurásztatja magát, nehogy szunyálhassunk végre egy jót. Önző kis pöcs.

– Milyen egy nyamvadt Pixi vagy te ezzel az örökös rinyálással – kaffant rá Victra au Julii a helyéről, az ablak másik feléről. Az ő haja alig ér a jádekövekkel átlőtt füle alá, megtépázott, kutyarágta. Lobbanékony és kegyetlen lány, bár túlzásokba soha nem esne, büszkén viseli arcán a Sebhelyet, és huszonhét éves kora dacára sem sminkel, nehogy eltakarja. De mások is szívesen viselik díszként a vágást.

Mélyen ülő szemeivel, széles, érzéki szájával, amellyel kéjesen osztogatja a sértéseket, inkább emlékeztet hírneves anyjára, mint húgára, Antoniára. Bár a vérengzésben egyikük sem érhet nyomába se.

– A csapdáknak semmi értelmük – jelenti ki. – Már rég tönkrevertük a flottáját, egy rozoga hajója maradt, nekünk meg van hét. Egyszerűen menjünk, és verjük be a képét.

– Darrow-nak van hét hajója – emlékezteti Roque.

– Parancsolsz? – pillant rá ingerülten a lány.

– Darrow-nak maradt hét hajója, te viszont azt mondtad, hogy nekünk. Miközben nem a mi hajóink, hanem az övéi, mert ő a Primus.

– Pedáns költőnk ismét dalolt. A lényegen azonban ez mit sem változtat, jóember.

– Hogy rohanjunk előre fejvesztve, ahelyett, hogy óvatosan haladnánk? – kérdi tőle Roque.

– Hogy heten vagyunk egy ellen. És hogy kínos lenne tovább húzni az ügyet. Gyerünk, tapossuk el méretes csizmánkkal ezt a Bellona csótányt, aztán húzás vissza a bázisra jól megérdemelt jutalmunkért az öreg Augustushoz, és irány játszani végre – vágja rá Victra, és még a cipője sarkát is megcsikorgatja a padlón illusztrációképpen.

– Hajrá – bólogat Tactus. – Országomat egy gramm ördögPorért!

– Ez az ötödik adag stimed volt ma, Tactus? – érdeklődik Roque.

– És igen, kösz, hogy így aggódsz értem, anyuci. Halálosan unom már ezt a katonai cirkuszt. Gyöngybárokra és tisztességes drogok bőségére vágyom, úgy hiszem.

– Ki fogsz égni.

– Égesd két végén a gyertyát, úgy lobog igazán – csapkodja meg a combját Tactus. – Te majd ráncos vén mazsola leszel, amikor én a szebb idők és a dicsőséges napok lángoló emlékeként ragyogok.

– Egy szép napon, konok barátom, találsz majd valakit, akit szerethetsz, és aki mellől nevetve emlékezel majd vissza erre az ostoba fickóra, aki valaha voltál. Gyerekeid lesznek. Szép birtokod. És valahogy ráébredsz majd, hogy a drogoknál és Rózsaszíneknél léteznek fontosabb dolgok is az életben – csóválja Roque a fejét.

– A szentségit – mered rá borzadva Tactus –, ez határozottan nyomorúságosan hangzik.

Eleresztem a fülem mellett a kötekedésüket, és a taktikai monitort nézem.

A préda, amit üldözünk már egy ideje, valaha volt barátomnak, Cassius au Bellonának, és Juliusnak, annak az ifjúnak a bátyja, akit megöltem az Átjáróban: Karnus au Bellona. A göndör hajú család legkedvesebb sarja Cassius, Julius pedig a legkifinomultabb volt. Hát Karnus? Ahogy törött karom is tanúsíthatja, Karnus a család szörnyetege, akit eddig a pincében rejtegettek, és csak ölni engedtek fel a szabadba.

Az Intézet óta népszerűségem egyre csak nőtt. Így nem is csoda, hogy amikor két év után a Főkormányzó úgy döntött, ideje folytatnom a tanulmányaimat, és a hír sietve szárnyra kapott a Lila pletykacsatornákon, Cassius anyja Karnust és néhány gondosan kiválasztott Bellona rokont szintén „okosodni” küldött. A család tálcán várja a szívemet. Szó szerint. Csakis Augustus pecsétje tartja vissza őket, mert engem megtámadni annyi, mint a Főkormányzó személyét megtámadni.

Végeredményben magasról teszek a vendettájukra, ahogy az Augustusok és Bellonák közötti ősi viszályra is. Csakis azért akarom a flottát, hogy Arész Fiai hasznára fordíthassam. Micsoda felfordulást okozhatnék vele. Alaposan tanulmányoztam az utánpótlási vonalakat, a radarkövető állomásokat, a csapattesteket, az adatközpontokat – minden reflexpontot, amelyet megnyomva a Társadalom kibillenthető egyensúlyából.

– Darrow – lép közvetlen mellém Roque. – Óvakodj a hübrisztől. Emlékezz Paxra. A büszkeség öl.

– Legyen hát csapda – felelem erre. – Szálljon csak szembe velünk Karnus.

– Vagyis csapdát állítottál neki te is – billenti félre fejét a költő.

– Ezt meg miből gondolod?

– Szólhattál volna, beavathattál volna bennünket, és akkor…

– Karnus ma elbukik, testvérem. Nincs ezen mit ragozni.

– Hogyne. Én csak segíteni akartam, hisz tudod.

– Tudom – biccentek, és elnyomok egy ásítást. A tekintetem végigsiklik a parancsnoki hídon. Mögöttünk és alattunk ezerárnyalatú Kékek szorgoskodnak az árnyak közt, nekik köszönhető, hogy a hajóm egyáltalán működik. Komótosabban beszélnek minden más Színnél, csak talán az Obszidiánoknál nem, és szívesebben kommunikálnak digitálisan. Idősebbek nálam, és mind az Éjfél Iskoláján végeztek. Mögöttük Szürke tengerészek és Obszidiánok állnak őrt. Megveregetem Roque vállát. – Itt az idő.

– Tengerészek – kiáltok le az aknába a Kékeknek. – Vágjon az eszetek, mert most beverjük az utolsó szeget a Bellona-koporsóba. Kilőjük ezt a gazembert a végtelen űrbe, és esküszöm, mindnyájan a leghatalmasabb jutalomban részesültök, amit csak adhatok. Egy hét édes alvás lesz a részetek, nem semmi, mi?

A Szürkék némelyike felröhög a parancsnoki híd tövében, de a Kékek csak a műszereiket pötyögtetik. Bankszámlám felét, a Főkormányzó éves jókívánságait adnám érte, ha végre valamelyik sápatag Kék agyat mosolyogni látnám.

– Nincs több időhúzás – harsogom. – Lövészek, pozícióba. Roque, rendezd rajba a rombolókat. Victra, célra tölts, Tactus, védelem kibont. Zárjuk le az ügyet.

Áttetsző KékSisakosomhoz fordulok, aki a híd alatti aknában áll, éppen az én parancsnoki állásom alatt, vagy ötven beosztottja nyüzsgésében. Kopasz koponyájukon digiTetkók kígyóznak, pókláb ujjaik égszínkék-ezüst árnyalatokban derengve tartják az állandó kapcsolatot a hajó számítógépeivel. Szemük a távolba réved, ahogy az optikai idegeik visszakapcsolódnak a digitális világba. Csakis végszükség esetén, tiszteletből szólnak hozzánk.

– Kormányos, motorokat hatvan százalékra.

– Igenis, dominus – vágja rá gépies hangon, és a felette lebegő, holoGömbre, a taktikai monitorra pillant. – Szólnék, hogy az aszteroidák fémösszetétele megnehezítheti a spektroelemzést. Félvakon hajózunk. Az aszteroidaraj másik végében ellenséges flotta lapulhat meg.

– Flottája már rég nincs. Irány a hasadék – mondom. Felhördülnek a hajó motorjai. Roque felé biccentek: – Hic sunt leones.

Gazdámnak, tizenharmadik Nero au Augustusnak, a Mars Főkormányzójának jelmondata ez. Hadvezéreim kórusban visszhangozzák.

Itt vannak az oroszlánok.

 

A Kiadó engedélyével.