Beszámoló: Arena – A38, 2015. április 6.

Kevés nagy kedvencem van már, akit még nem láttam (vagy legalábbis láthattam volna) magyarországi színpadon, de 2015 húsvét hétfőjén ezek száma ismét eggyel csökkent. Az Arena azon kivételes együttesek közé tartozik, akik még soha nem okoztak csalódást, ellentétben olyan nagy nevekkel, mint a Queensryche, az Iron Maiden vagy akár a Dream Theater, ha már a progresszív zenék között nézünk szét. Leggyengébb lemezükre – számomra ez a Contagious – is lelkifurdalás nélkül megajánlom a 8-ast, a The Visitor pedig szerintem a valaha volt legjobb prog. albumok egyike.

 

Élő teljesítményükről is volt már fogalmam, hála többek közt a Caught in the Act koncert DVD-nek: azon is jól látszott, hogy Clive Nolanék élőben is zseniálisak, nem is volt kérdés, hogy meglátogassam őket A38-as vendégeskedésükkor. Dicséret illeti a koncertszervezőt, de azért szidás is. Előbbi a csapat meghívásért, utóbbi a promószövegért, amelyben egyszerűen megfeledkeztek a 2012-es The Seventh Degree of Separation albumról, pedig arról sok mindent lehet mondani, de hogy feledhető, azt aligha. No meg el tudtam volna viselni egy előzenekart is...

 

Kíváncsi voltam, vajon hányan leszünk a koncerten, hiszen ismeretségi körömből szinte csak azok hallottak már Arenáékról, akiknek magam mutattam meg őket. Ha nem tudom, amit tudok, a közönség látványából nem biztos, hogy megmondtam volna, hogy rockkoncerten vagyok. Többségében negyvenes éveikben jócskán benne járó szolid úriemberek voltak az A38 hajótestében, ritka kivétel volt a néhány hölgy, az ifjabb generáció pedig leginkább előbbiek gyermekeként volt jelen. Azért egy-egy Symphony X, Shadow Gallery- vagy éppen Dream Theater-póló néha bevillant, de a legmetálosabb külsejű jelenlévő kétségkívül a fotós srác volt.

 

A turné a The Unquiet Sky című, április 27-én kiadásra kerülő album bemutatója is volt, egyúttal megemlékezett a csapat 20 éves fennállásáról. A meglepetést elsőként a merchandizing pult okozta, ugyanis három héttel a megjelenés előtt már meg is lehetett venni a korongot! Nem is haboztam, egy Arenának mindig meglesz a helye a gyűjteményemben.

 

A nyitány mindjárt az új lemezről szólt: a „The Demon Strikes” ott is az első, nem kiemelkedő, de egyértelműen felismerhető rajta a Nolan-Pointer páros fémjelezte hangzás. A két alapítót a szintén régi bútordarab John Mitchell gitáros és Paul Manzi énekes kísérte el, az új fiú kivételesen nem énekes, hanem a basszer, egyúttal a borítókép készítője, Kylan Amos.

 

Nolan ékes angolsággal konferált, kilátásba helyezett régi és új számokat egyaránt, de azért kaptunk eleget „valahonnan középről” is. A helyszínen nem érződött soknak, visszatekintve azért derekasnak tűnik a 16+3 számból álló menü, különösen, hogy köztük volt a minden tekintetben monumentális „Moviedrome” is. Az új lemezt a nyitó számon kívül a „How Did It Come to This” című lírai, a címadó „The Unquiet Sky” és a záró „Traveller Beware” képviselte. Az Arena, legyen bármilyen fülbemászó is, sosem volt egyszerhallgatós zene, azért még így is egyből kihallatszott, hogy megint jó anyagot hoztak össze. Ezt a későbbi meghallgatások is csak erősítették...

 

A „slágerek” közül szerepelt az elmaradhatatlan „The Crack in the ICE”, a „Bedlam Fayre” és a „The Hanging Tree”, kisebb meglepetés volt a „The Butterfly Man” és a „The Tinder Box”, a Seventh Degree... záró darabja.

 

Az Arena zenészei ritkán szokták csillogtatni hangszeres tudásukat, néha mégis előcsillant tehetségük. Bár Nicholls végig faarccal pengetett, Clive Nolan sem ragadtatta el magát, mégis volt, hogy a sokat tapasztalt közönség is csak tátotta a száját, miket művelnek. Bár Arenáéknál minden eszköz megvan a virtuozitáshoz, egész egyszerűen a zenéjük nem igényli azt. Paul Manzi például az első ráadásban, a „Queen The Show Must Go On”-jában eresztette ki legjobban a hangját, de úgy, hogy azt alighanem Freddy is meghallotta odafenn. A látvány visszafogott, de elégséges volt, azért Kylan Amos bohóckodása a helyén volt, és Manzi vámpír jelmeze a „Don’t Forget to Breathe” elején is betalált. Kétoldalt természetesen voltak vetítővásznak, de a súlypont egyértelműen a zenén volt, ahogy illik is. A zárás a „Crying for Help VII” volt, itt közönségénekeltetésre is sor került.

 

A program minden igényt kielégített, aki nem elégedetten távozott a fedélzetről, annak tényleg nem lehet a kedvére tenni - nekem a 2012-es Spock’s Beard mellett a legnagyobb koncertélményem lett.

 

Az együttes tagjai:

Clive Nolan – billentyűsök

Mick Pointer – dob

Paul Manzi – ének

John Mitchell – gitár

Kylan Amos – basszusgitár