Nightwish: Endless Forms Most Beautiful (CD)

Röviden összefoglalva a lényeget: a Nightwish soha ilyen erős anyaggal nem jelentkezett még. Ezt azért tartom fontosnak kijelenteni így, rögtön az elején, mert magáról az albumról nagyon nehéz nem általánosságokban beszélni, amit pedig a zenekar tagjai nyilatkoztak róla, azok vagy túlságosan szubjektív – végtére is bennfentes – vélemények, vagy önmagukban mondanak el mindent, és értelmetlen bármit hozzáfűzni a tényekhez.

 

Ami engem illet, mindig is ambivalens maradt a kapcsolatom a finnek zenéjével, és pontosan tudom, miért. Sajnos a szimfonikus metal egyik sajátossága (és itt szándékosan nem akarok női énekessel felálló csapatként utalni a formációra, hiszen Floor Jansen egyértelműen kifejtette, miért értelmetlen ez utóbbi kategória), hogy minél inkább operai vagy filmzenés, azaz komoly(kodó) igyekszik lenni, annál könnyebben átcsusszan giccsbe. A Nightwish esetében ráadásul a power metal elemek nem egyszer a néha egyenesen viccnek ható csapatok tömkelegét juttatja az eszembe. Ezért hatalmas teljesítmény, hogy ezúttal úgy sikerült keverniük a rockzenei és a késő romantikus elemeket, hogy sohasem zavaróak a fülbemászó melódiák vagy metalra rátelepedő nagyzenekari hangzás és a monumentális kórusok.

 

Azt hiszem, az új énekes, Floor Jansen fenomenális magabiztossága, erőteljes, rockos énekstílusa éppúgy hozzájárult az efféle végeredményhez, mint Tuomas Holopainen (a rengeteg kísérletezésnek köszönhetően) egyre kiforrottabb stílusa. A legdicséretesebb mégis az, hogy valahogyan elérte a csapat, hogy áttetsző maradjon a zenei szövet. Ehhez nyilván sokat hozzátesz az is, hogy parányit visszafogták a hangszerelést. Valóban a gitár, a basszus és a dob dominál, és engedi érvényesülni Floor hihetetlenül hiteles, jó – azaz operai – értelemben véve deklamáló énekét. A billentyűk többnyire valóban csak alapként, vagy egyenesen szőnyegként szolgálnak, kivéve, amikor teljesen előre kerülnek, és mintegy obligát hangszerként viszik a prímet. Hogy jobban érthessük, mire gondolok, érdemes meghallgatni a „Weak Fantasy” című dalt, ami a dalolható rockzene és a himnikus, lehengerlő és magasztos romantika között egyensúlyoz tökéletes érzékkel.

 

 

Azért nem az első slágert, az „Élan”-t emelem ki – noha erre ugyanúgy érvényes, amit az előbb leírtam –, mivel ez utóbbi komoly újdonságot nem jelent az Anette Olzon nevével fémjelzett korszak kelta beütésű számaihoz képest. Ugyanakkor nem véletlenül ez lett az első kiemelt dal, és ismételten Floor szerepét kell kiemelnem (ha a ReVamppel nem győzött volna meg eleve abszolút mértékben, most egészen biztosan olthatatlan szerelemmel beleszerettem volna az énekébe). Hihetetlen, hány árnyalattal képes színezni a melódiákat, és mennyi érzelem szorul bele akár egyetlen szóba is. Persze az akusztikus hangzás, a gitárok és az ír furulyák sem rosszak, csak mint már említettem, korábban is hallottunk tőlük ilyet. Összességében viszont tényleg nehéz betelni a dallal, különösen akkor, ha a klippel együtt hallgatjuk végig.

 

Persze gyakorlatilag minden szerzeményről elmondható, hogy a riffek kifejezetten harapósak, az ezúttal betegség miatt nem Jukka Nevalainen, hanem Kai Hahto által megszólaltatott dobszólamok szépek és kidolgozottak (különösen érdemes meghallgatni az albumot nyitó két dal, valamint az „Our Decades in the Sun” díszítéseit), a basszus kellemesen kemény, a billentyűk a legtökéletesebb arányban keverednek a klasszikus rock-felállással, és mindehhez az átgondoltan meghangszerelt, és valódi hangszereken előadott szimfonikus háttér párosul, hogy így együtt adjanak teret Marco és mindenekelőtt az isteni Floor kiteljesedéséhez. És a már kiemelt „Our Decades” kapcsán annyit mindenképp el kell ismernem, hogy a lassú számok eddig is a Nightwish legjobban sikerült kompozíciói közé tartoztak, sohasem csaptak át nyálba, de Tarja ide, Anette oda, az ezen az albumon szereplő lírai megnyilvánulások mindenképp egyenértékűek a korábbiakkal, ha nem egyenesen felülmúlják azokat.

 

A lemez különlegessége a bakelitkorszak dupla albumainak negyedik oldalával azonos „The Greatest Show on Earth”, amely önmagában is kisebb szimfóniának illik be. Pontosabban szimfonikus fantáziának, csapongó témákkal és egyértelmű filozófiai programmal, hiszen Richard Dawking hangját és gondolatait hallhatjuk benne a minket körülvevő csodáról, amit életnek nevezünk. Itt érvényesül legjobban a zongora is, és a majd’ félórás kompozíció gyakorlatilag leválasztható az album korábbi részeiről – azaz leválasztható lenne, ha az egész nem lenne annyira egységes mind a hangzást, mind a motívumokat illetően.

 

Egyszóval hibátlan az egész. A Nightwishnek sikerült úgy továbblépnie, fejlődnie, hogy közben valahol ugyanaz maradt, és ugyan ízlés kérdése a dolog, ráadásul a műfaj túlságosan tág ahhoz, hogy pontosan meghatározhassuk, ki és mi tartozik bele, de a hasonló irányba igyekvő zenekarokat ebben a pillanatban, a páratlan Floorral megerősödve egyszerűen lemossák ezzel az új lemezzel.

 

A zenekar tagjai:

Floor Jansen – ének

Marco Hietala – basszusgitár, ének, akusztikus gitár, vokál

Emppu Vuorinen – gitár

Tuomas Holopainen – billentyűk, zongora

Troy Donockley – ír duda, ír furulya, bodhran, buzuki, ének, vokál

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Shudder Before The Beautiful

2. Weak Fantasy

3. Élan

4. Yours Is An Empty Hope

5. Our Decades In the Sun

6. My Walden

7. Endless Forms Most Beautiful

8. Edema Ruh

9. Alpenglow

10. The Eyes Of Sharbat Gula

11. The Greatest Show On Earth

 

Diszkográfia:

Angels Fall First (1997)

Oceanborn (1998)

Wishmaster (2000)

Over The Hills And Far Away (2001) – EP

From Wishes To Eternity (2001) – koncert

Century Child (2002)

End Of Innocence (2003) – koncert

Once (2004)

End Of An Era (2006) – koncert

Dark Passion Play (2007)

Made In Hong Kong (2009) – koncert

Imaginaerum (2011)

Imaginaerum (The Score) (2012)

Showtime, Storytime (2013) – koncert

Endless Forms Most Beautiful (2015)