Gaura Ágnes: Embertelen jó – Boriverzum és más történetek

Gaura Ágnest a Borbíró Borbála sorozat köteteinek írójaként ismerhették meg az olvasók, a magyar szereplőket felvonultató vámpíros sztori pedig sokak kedvence lett – köztük az enyém is. Az eddig megjelent regények alapján talán úgy tűnik, hogy a szerző csak egyfajta műfajban alkot, amolyan „csajos irodalmat” ír – ha valaki esetleg ebben a tudatban élt volna eddig, akkor a tévhit megcáfolására nem is lehetne kedvezőbb alkalmat találni, mint ennek a novelláskötetnek az értékelése. Az első pillantásra vékonykának tűnő kiadványban másfél tucatnál is több – öt fő szempont szerint csoportosított – történet várja, hogy felfedje titkait az olvasó előtt, gondoskodjon a szórakoztatásáról vagy éppen a borzongásáról.

 

Ha egy szóval kellene jellemeznem ezt a kötetet, akkor az a kifejezés csak a „sokszínűség” lehetne. De mivel ez a szűkszavúság rám egyáltalán nem jellemző, ezért kifejtem bővebben: a kiadványban található novellák terjedelemben, stílusban, mondanivalóban és hatásban is teljesen eltérőek egymástól, ezért biztosan állíthatom, hogy mindenki megtalálja benne azt, ami a legközelebb kerül a szívéhez, esetleg véglegesen rabul is ejti ezt a létfontosságú szervet.

 

Mielőtt még részletesen belemélyednék a novellák értékelésébe, meg kell említenem a nem éppen mindennapi bevezetőt, amelyhez hasonlót eddig egyedül csak Neil Gaiman Tükör és füst című novelláskötetében olvashattam. Annak, hogy a gyűjtemény elejére egy hasonló stílusú bevezetés került, szintén megvan a maga története, amelynek sztoriját – az alkotás folyamatának, a novellák keletkezésének, ihletésének bemutatása mellett – a szerző szintén megosztja az olvasóival.

 

„A művész akkor képes a legjavát nyújtania a tehetségének, ha van közönsége.”

 

A kellő hangulat megteremtését követően akár fejest is ugorhattam volna az elbeszélések tengerébe, ha nem vonta volna el a figyelmemet rögtön az első fejezet elején szereplő rajz, amelyet hosszú percekig bámultam – majd tettem ezt minden egyes alkalommal, ahányszor csak egy újabb novellába kezdtem, vagy egy újabb szakaszhoz érkeztem. Mert ez a kötet illusztrált is: visszafogottan ugyan, de rajzok díszítik, amelyek csak első pillantásra tűntek egyszerűnek, de ha a jobban megnéztem őket, akkor bizony rájöttem, hogy összetettek, beszédesek, titkokat rejtenek, és mindezek mellett még előre is vetítik az adott történetcsokor által megfestett hangulatot.

 

Képtelenség lenne minden egyes novelláról kifejtenem, hogy milyen érzéseket keltett bennem, mit is gondolok róla, illetve mennyire nyerte el a tetszésem, ugyanakkor nagy általánosságban sem tudok beszélni a kötetről, mert azzal csak azt érném el, hogy a színes forgatagot beszürkíteném, ezáltal elveszne a rengeteg élmény, amit kaptam és átéltem. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy minden fő blokkból kiválasztom a kedvencemet, arról bővebben kifejtem az érzéseimet, a többi műre pedig csak érzések szintjén utalok.

 

Úgy gondolom, hogy a Szörnyek között: misztikus valóság című fejezet novellái kifejezetten alkalmasak arra, hogy taglaljam a terjedelembeli különbségeket, hiszen a kötetben található öt darab egyperces novellából négy ebben a blokkban olvasható – bár az is igaz, hogy a legnagyobb karakterszámmal egy másik szakasz írása büszkélkedhet. A fejezet mindegyik novellája erős, ugyanakkor ütős is egyben, a legtöbbjéről el sem tudtam képzelni, hogy mi lesz majd a vége, de Ági egy jól sikerült csavarral mindig elérte, hogy kedvemet leljem a befejezésben, néhány esetben pedig az utolsó mondat függvényében újra is kellett értékelnem az olvasottakat.

 

A kategóriába sorolt nyolc írás közül nehéz volt kedvencet választani, mivel több is jó eséllyel pályázott erre a címre, de sikerült döntésre jutnom, és ebben nagy szerepe volt egy olyan lénynek, amelyről eddig még biztosan nem olvashattam máshol – a zombiangyalról van szó. Valószínűleg nem véletlen, hogy ez a nem mindennapi teremtmény a kötetnek is címet adó „Embertelen jó” című novellában tűnik fel – ha megdőlnek a törvények, akkor már csak a rendhagyóhoz lehet fordulni végső megoldásként.

 

Egyáltalán nem csodálkoztam azon, hogy a Boriverzum – „Magyar nyakba magyar szemfog!" című fejezet írásait olvastam el a legrövidebb idő alatt – mondhatni, hogy ezek csúsztak a legjobban. Nincs ebben semmi különös, hiszen a Borbíró Bori sorozat köteteiből jól ismert világ, illetve azok szereplői elevenedtek meg a lapokon – no, és ezekben a novellákban találkoztam a legtöbb, a korábbiakban már megkedvelt humorral.

 

Három előzménytörténet szerepel a blokkban, valamint egy olyan történet, amelyhez szükséges legalább az első rész, a Vámpírok múzsája eseményeinek ismerete, illetve egy különálló, de nagyon tanulságos és különleges szerkezetű szösszenet. Ezek közül kellett tehát kedvencet választanom, és be kell vallanom, hogy ebben az esetben sem voltam könnyű helyzetben. A „Talpra, Bori!” és a „Bőrkabát” című írások versengtek egymással hosszú ideig az első helyért, és abban, hogy Holdas Katát végül legyőzte Béla és az ő bőrkabátos sztorija, nagy szerepe volt a novellát színesítő szonettnek, amely egy zseniális átirata az eredetinek. Ha tehetitek, mindenképpen olvassátok el!

 

A Pokoli dimenziók: Moszkva téri történetek fejezetben három írás szerepel, a fő motívuma mindegyiknek ugyanaz: az emberek az idők során kitermelték az agyagot a Pokol egyik kapuja elől, később ennek a gödörnek a helyén jött létre a történetek alapjául szolgáló tér. Külön érdekessége ennek a ciklusnak, hogy – a többi fejezet írásaival ellentétben – ebben az esetben van némi kapcsolat, halvány összefüggés a novellák között, az alaphangulat is egységesebbnek tűnt.

 

Hosszú morfondírozást követően a „Hegedűs a tóparton” című írás hangulata és mély mondanivalója nyert a „Színes tangák” bolondosnak tűnő, de nem kevesebb igazságot és rejtett üzenetet tartalmazó elbeszélésével szemben. Egyedül a bennem keltett érzések miatt választottam a lámpaoszlop mellett ülő, a Pokol kapujához átokkal hozzákötött nyomorultak zenéjét játszó hegedűs megható és egyedi történetét, amely mélyen magában hordozza az ígéretet és a reményt. A kötet összes írása közül ez a sztori volt a legkedvesebb a szívemnek, ez érintette meg leginkább a lelkemet.

 

A Szívhangok: Megállók a jövőben egy olyan blokk, amely a sci-fi műfaját képviseli az egyébként erősen fantasy beütésű köteten belül – azt viszont nyugodtan kijelenhetem az olvasottak alapján, hogy Ágitól ez a műfaj sem áll messze. A három, egyenként is meghatározó és különleges írás között létezik egy közvetett kapocs: a szerelem és a szeretet, a pillanatok, az emlékek és a gondolatok fontossága. Nekem a különleges szerkezetű „Szív” című írás nyerte el leginkább a tetszésem: a gondolattranszformáció alkalmazásával vezetett hajónapló kétfajta – szűrt és szűrés nélküli – verziójának megismerése különleges élményt nyújtott – természetesen a csattanók és gondolatébresztők sem maradtak el.

 

Az utolsó szó jogán című fejezettel nem volt nehéz dolgom, mert mindössze egy, terjedelmében is rövidke – egyperces – novellát tartalmaz, amelynek címe: „Az Alkotó pihen” – a választás tehát nem volt nehéz. Ha belekezdenék az elemzésbe, az valószínűleg hosszabb lenne, mint maga az írás, ezért nem cifrázom: jó volt, olvassátok el.

 

Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül került a kötet végére ez a rövid iromány, ugyanakkor azt is nagyon remélem, hogy – figyelembe véve a karácsony előtti megjelenést – Ági azóta már túl van a pihenésen és javában dolgozik a következő Borbíró Bori köteten. Bár annak sem lennék ellenére, ha a múzsa csókja hatására esetleg további novellák születnének és jelennének meg, mert ez elképesztően sokszínű és hihetetlenül jó volt!