Főkép

Remélem azt azért senki nem gondolta komolyan, hogy száz százalékig nyerő ötlet volt egy olyan koncertet, mint a kanadai indie hegedűs/dalszerző/énekes Owen Palletté, péntek este fél tizenkettőre rakni. Így Pallett aztán már tényleg többfrontos háborút vívott a magyarországi kvázi ismeretlenség és az utolsó pillanatban beütő vacak idő mellett a késői kezdési időponttal is. Értem én, hogy Palya Bea, de ez a fellépési sáv akkor sem egy artpop zenekarnak való, inkább valami DJ-nek vagy black metal hordának. Na, mindegy, ennek ellenére a bulin sokkal többen voltak, mint arra számítani lehetett volna, mondjuk, tegyük hozzá, az első sorokban magyar szót nem igazán lehetett hallani - a színpad előtti tér mindenesetre szellősen, de tisztességesen megtelt.

 

És amúgy is, Pallettet nem úgy tűnt, hogy különösebben izgatná, hány embernek játszik. Ez az fickó, aki amúgy már írt két operát, számtalan filmzenét (legutóbb Spike Jonze A Nőjéhez az Arcade Fire-ös Will Butlerrel) és komponált mindenkinek, aki csak él és mozog a független és mainstream zenében (The National, Taylor Swift, Snow Patrol, Robbie Williams, R.E.M.), egyszer csak kisétált a színpadra, levette a bakancsát és kezébe vette a hegedűjét. És akkor elkezdődött a varázslat. Pallett először szólóban, egy loop pedál és egy szintetizátor segítségével adta elő régebbi, akkor még Final Fantasy néven kiadott dalait, de már itt is olyan jelenlétet tudott teremteni teljesen egyedül, hogy nem lehetett mást tenni, csak tátott szájjal bámulni. Technikailag kikezdhetetlenül, borzasztóan magabiztosan, könnyeden és szerényen, de mégis hatalmas lélekkel (és kiváló hangzással, köszi köszi hajó!) játszotta a korai szerzeményeket, és az embernek semmilyen hiányérzete nem volt a többi hangszer miatt, mivel a loop pedál felvételeivel egy kis túlzással egy szimfonikus zenekart is a színpadra tudott varázsolni.

 

Persze később azért megérkezett a trió másik két tagja is, Matt Smith basszusgitáros és Rob Gordon dobos személyében. Velük vált tulajdonképpen teljessé és kissé erőteljesebbé a hangkép, amit az újabb, már saját néven felvett tételek talán jobban meg is kívánnak. Egyébként, ha le kéne írnom Owen Pallett muzsikáját, lehet, hogy gondban lennék. Tulajdonképpen szinte mindegyik dalának vázát a vonós hangszerelés adja, de a hegedűt a lehető legváltozatosabban használja fel: ritmushangszerként, zajkeltő eszközként és vezető dallammenetek eljátszására egyaránt. Emellett a szerzeményei jelentős popzenei érzékenységről is árulkodnak, és a maguk művészi módján fülbemászóak, de azért mindegyikben van valami, ami megtöri a harmóniát, és kicsit kizökkenti a hallgatót. Már csak azért is, mert az amúgy jámbor kis slágerek élőben elképesztő módon húznak és húztak tegnap is; a koncert végére, főleg a „Lewis Takes Off His Shirt” című kedvencre szinte euforikus hangulatba került mindenki, színpadon és színpad előtt egyaránt.

 

 

A műsor szerencsére egyaránt szemezgetett a korai érából és az újabb, Heartland és In Conflict időszakból, úgyhogy tényleg mindenki megkapta, amit várhatott ettől az estétől. Egyedül csak azt sajnálom, hogy akár a szerencsétlen időpont-pozicionálás, akár az itthoni érdektelenség miatt viszonylag kevesen élvezték és élvezhették ezt a különleges előadást, ami nem csak bulinak, de élménynek is fantasztikus volt.