Főkép

Vannak olyan napok a Titanic Filmfesztiválon, amikor olyan filmeket nézek meg, amelyekről előzetesen semmit sem tudtam. Szeretek úgy beülni az egyes alkotásokra, hogy teljesen a meglepetés erejére bízom magam, szeretem egyedül felfedezni az egyes művekben rejlő élményt és értékeket, s legfőképpen, szeretem, ha ezáltal képesek tényleg lenyűgözni és tényleg meglepni. Ilyen volt mondjuk két éve a Köszönöm, jól vagy tavaly a Lovak és emberek – olyan filmek, amikért szimplán nem mennék be a moziba, viszont egy ilyen fesztiválon bizalmat szavazok nekik, és habár változó a tetszési arány, az esetek többségében egyáltalán nem bánom, hogy megnéztem őket. Az idei évben, úgy tűnik, hogy a hétfői napra két olyan film is jutott, amiről előzetesen semmit sem tudtam a származásukon (Dél-Korea és Irán) kívül – azt most sem tudnám mondani, hogy teljesen le lettem nyűgözve, mindenesetre az biztos, hogy egy újabb élménnyel lettem gazdagabb.

 

Dél-Koreában az örökbefogadás hatalmas tabunak számít (az abortuszról nem is beszélve, hiszen az keményen tiltott) – bár sok olyan gyermek születik leányanyától, aki később más szülőknél talál családot, ezt mindenki titkolja. A leendő szülők inkább azt mondják, hogy Amerikában vagy valahol vidéken töltik a terhességi időt, miközben valójában egy várandós lány mellett élnek. Mindez súlyosbodik azzal a körülménnyel, hogy a gyermekeknek (koruktól függetlenül) semmi beleszólásuk sincs az életükbe: a szülők szava a döntő – ha ők azt mondják, hogy odaadod a gyereked valaki másnak, akkor így kell történnie. A Helyedbe lép egy ilyen örökbeadás története: egy gazdagabb nő a vidéki farmon vendégként él egy teherbe esett kamaszlány és annak anyja mellett, ám ezt az „üzletet” a lány a legkevésbé sem akarja. Ő még szerelmes a gyermek apjába, aki viszont nem is tud a babáról – ez pedig olyan bonyodalmakhoz vezet, aminek senki sem örül.

 

A film utáni panelbeszélgetésen Bíró László pszichológus megjegyezte, hogy számára egyáltalán nem tűntek „normálisnak” ezek az emberek: mintha senki sem akarna a másikkal szemben empátiát tanúsítani, mintha senki sem tudna kötődést vagy normális érzelmi viszonyt kialakítani – a Helyedbe lép azonban egy olyan társadalomról, egy olyan környezetről beszél, ahol ez a szituáció teljesen mindennapi és „normális”. Ezek a nők képtelenek úgy viszonyulni egymáshoz, hogy az mindenki számára élhető helyzetet eredményezzen – a városi nő minden áron szeretné a babát; a terhes lány meg szeretné tartani, még ha ezért saját magát és a babát is veszélybe sodorja; az anyja pedig leginkább csak kiutat keresne ebből a szégyenből, miközben teljesen alárendeli magát a gazdagabb nőnek.

 

S habár távolinak tűnik ez a kultúra, nem sok kellene ahhoz, hogy 2015 Magyarországán is játszódjanak ezek az események – viszont a különbségek miatt mégis nagyon nehéz azonosulni a szereplőkkel, beleképzelni magunkat az életükbe, és elhinni, hogy egy hasonló helyzetben mi is hasonlóan cselekedtünk volna. Így aztán a három nő drámája (ebben a világban a férfiak mintha teljesen másodlagosak lennének) mégsem lesz olyan erős, mint szerettem volna: a túl hosszúra nyújtott cselekmény és a nehezen megérthető, átérezhető motivációk miatt a végső, immár mindent eldöntő pillanatok sem nehezednek olyan súllyal a vállunkra, mint kellene.

 

Cserébe a következő film annál több érdekességet nyújtott a nézők számára. Jafar Panahi, a rendezéstől eltiltott, azt mégis aktívan, nyugodt beletörődéssel, de olthatatlan lelkesedéssel művelő iráni alkotó legújabb filmje a Taxi, amely – a cím után talán nem meglepő – egy taxi belső kameráinak felvételéből áll össze. A sofőr maga a rendező, a kamerák pedig „titokban” (hogy mennyire titokban, az azért kérdéses, hiszen a „dokudráma” megjelölés nem segít abban, hogy eldöntsük, a film mekkora része valós és mekkora a teljesen megrendezett helyzet) lesik az utasokat – akiken keresztül hol abszurd, hol vicces, hol egészen megdöbbentő szituációkba keveredik Panahi. Utasai között van tanárnő és filmcsempész (másolt külföldi DVD-ket beszerezni nem túl egyszerű az országban), babonás idős nő és komolyan megsebesült biciklis férfi is, akik mindannyian egy kicsit mást képviselnek, mindannyian valahogy máshogy ragadják meg Iránt.

 

Panahi pedig rajtuk keresztül beszél az aktuális politikai helyzetről, az emberi jogokról és a filmkészítésről – olyan szenvedéllyel, amit tényleg csak az érezhet, akit többször börtönbe zártak alkotásai miatt, mégis tovább folytatja (a film idén megnyerte a Berlini Filmfesztiválon az Arany Medvét, ám a rendező nem tudta átvenni, ugyanis nem engedik ki az országból). Csodálom, hogy Panahi nem gyűlölködik, nem dühös és haragos (legalábbis nem a szó klasszikus értelmében): ő filmen keresztül fejezi ki magát, képkockákon át mutatja be, hogy nem lehet valakitől elvenni a szabadságot. Mindenki elmondhatja a véleményét, mindenkinek joga van hozzá: még ha az állam fenyegeti és börtönnel sújtja, akkor is. Már csak ezért is érdemes megnézni a Taxit – hogy utána nincs stáblista, ám ennek ellenére mégis elkészülhetett ez a film, és 2015 áprilisában Budapesten levetítették (közel teltház előtt), az többet mond minden érvnél: nem lehet elfojtani az emberek véleményét.