Főkép

Alice elismert nyelvészprofesszor, akinek mindene a szavak és a kommunikáció – mindig is büszke volt intellektusára és képességeire. Boldogan élnek a férjével, három gyermekük már elhagyta a családi házat, s még ha nem is értenek mindenben együtt a szülők a gyerekekkel, természetesen szeretik egymást. Amikor Alice-nél korai Alzheimert mutatnak ki, lassan mindent elveszít, amiért korábban olyan keményen küzdött. Fokozatosan kicsúszik a lába alól a talaj, nemcsak kifejezni nem tudja magát, de a legalapvetőbb hétköznapi teendők is gondot okoznak neki. Szerető családja támogatja, de mindenre ők sem képesek – és lassan mindenkinek meg kell birkóznia azzal a tudattal, hogy Alice sosem lesz már olyan, mint régen…

 

Milyen érzés lehet, amikor mindaz, amire korábban büszke voltál, lassan elenyészik? Nem tudsz a megfelelő színvonalon tanítani, nem emlékszel a szavakra, nem tudsz dolgozni – de ez még csak az első lépés. A következő, hogy elfelejtesz embereket, tárgyakat, helyeket, emlékeket, és hamarosan azt veszed észre magadon, hogy hetek, hónapok esnek ki. Hogy tudod ilyenkor meghatározni magad? A korábbi identitásod lassan elenyészik, ezzel nem tudsz mit kezdeni: a következő feladat, hogy úgy határozd meg önmagad, hogy minél kevesebbet adsz fel a régi életedből. És amíg még csak a kenyérpuding receptre nem emlékszel, annyira nem szörnyű a helyzet, de amikor gondot okoz felidézni a lányod nevét, már érzed: hamarosan teljesen megszűnsz Alice-nek lenni.

 

Szégyelled magad, nevetségessé válsz, és bár még vannak „jó” napjaid is a „rosszak” mellett, mindez a családodnak is megterhelő. Meddig van jogod kihasználni a helyzetet? Meddig mehetsz el? Mikor jön el az a pillanat, amikor úgy érzed, hogy nem teheted ki ekkora tehernek a családodat? Hiába szeretnek, hiába akarnak időt tölteni veled, ha az neked már nem jelent segítséget: mi a megoldás? Lassú hanyatlás egy otthonban, a többi beteg között, akik pont annyira nem emlékeznek semmire, mint te? Vagy inkább egy gyors öngyilkosság megold mindent, ez a logikus lépés? És mi van akkor, ha már erre sem vagy képes? Van egyáltalán logikus lépés? Talán csak annyi, hogy próbálod túlélni a mindennapokat, és megőrizni a lehető legtöbbet abból, ami „Alice-szé” tesz téged. Ha van egyáltalán erre még esély…

 

Kívánom, hogy senkinek se kelljen átélnie hasonlót. Már filmen is elég megrázó figyelni, ahogy Alice-t lassan maga alá gyűri a betegség – annak ellenére, hogy még jobban is el lehetett volna merülni a témában, amint ahogy a Megmaradt Alice-nek tette. De talán nincs is rá szükség: Julianne Moore megérdemelten Oscar-díjas játéka tökéletesen megmutatja, hogy milyen is egy ilyen szörnyű betegséget átélni. Megkönnyezzük a filmet, kiüt minket – de még éppen nem taszít végleges depresszióba. Megmutatja, hogy még ha az élet ilyen baromi nehéz kihívások elé állít is, akkor sincs minden veszve. Mert ha van kire támaszkodni, van, aki képes minket segíteni, aki nem lök el minket a nagy problémák közepette, akkor boldogan vagy legalábbis könnyebb szívvel mehetünk a vég felé. Ennél többet pedig kívánni sem lehet.