Főkép

Lehet még újat mondani, ha skandináv krimiről van szó? Ez volt számomra a fő kérdés, amikor a kezembe vettem Arne Dahl regényét, a Rossz vért. Ezúttal nem magamnak választottam, hanem úgy ajánlották a könyvet, így aztán biztos voltam benne, hogy egyrészt semmit sem fogok érteni a háttértörténetéből, mivel még nem olvastam az író előző regényét, a Misteriosót, másrészt pedig csak egy újabb bőr lenyúzásának leszek tanúja ugyanarról a rókáról: hiszen annyi, de annyi skandináv krimi jelenik meg manapság… Persze valószínűleg nem fogalmaztam volna meg efféle ostoba előfeltevéseket, ha időben belegondolok, mennyire szeretem a Scolar Kiadó könyvkínálatát, mennyi nagy meglepetésre és kellemes csalódásra bukkantam már a köteteik között – szóval, ha nem vagyok előítéletes.

 

Arra viszont már a könyv negyedik fejezetnél rá kellett jönnöm, hogy Arne Dahl nagyon is képes újat mondani. A regény, amelyben Paul Hjelm és stockholmi rendőrcsapata egy különös, visszatérő gyilkos nyomába ered, ugyan csupa olyan kliséből építi fel a történetét, amellyel már máshol is találkozhattam, mégis teljesen eredeti. Ott van például az első közhely, miszerint ez a skandináv krimi is egy sorozatgyilkosságot választ témájául. De vajon biztos, hogy csak egy ember után kell kutatnia a nyomozóknak? Lehetséges-e, hogy egy régóta abbamaradt, brutális, amerikai gyilkosságsorozat tettese egyszer csak ismét ölni kezdjen, s mindjárt svédeket?

 

Vagy például Dahl nyomozói a megszokott módon hétköznapi, igazi átlagemberek, akiket mégis meg tudunk jegyezni egyéni bajukról-gondjukról, s akik lelkes és kevésbé lelkes csapatmunkával szívósan jutnak előre az ügy megoldásában. Paul Hjelm magánéletének szövevénye azonban helyenként mintha még a nyomozásnál is fontosabb lenne: nem színes kísérőelem, hanem a cselekmény szerves része. Amikor pedig a gondolataiba is belelátunk, az mindennél érdekesebbé teszi ezt a cseppet sem átlagos átlagembert.

 

A regényszöveg épp olyan változatos, mint ahogy az már szinte kötelező a műfajban: hol egy egyelőre még titokzatos szereplő szubjektív, kihagyásos belső monológja, gondolatsora hangzik fel, hol pedig az események szikár, mégis érdekfeszítő bemutatását olvashatjuk, egy külső nézőpontból megírva. Ami viszont Arne Dahlnál egészen más, mint sok kor- és írótársánál – legalább is számomra –, a szöveg hangulata. Ez az alapvetően sötét, kegyetlen és jóvátehetetlen dolgokkal szembesítő regény egyszerűen nem hagyja szabadulni az olvasóját: annyira szuggesztív és sajátos a hangja, hogy akkor is ott van a fülünkben, ha becsukjuk a könyvet, s arra próbál rávenni, hogy abba se hagyjuk az olvasást a végéig.

 

Annál inkább elképesztő ez, mert a Rossz vér az 1963-as születésű szerző első megjelent krimiregénye volt: igaz, a Misteriosót előbb írta, de csak másodikként adták ki. Arne Dahl egyébként Borisz Akunyin / Grigorij Cshartisvilihez és Ed McBain / Evan Hunterhez hasonlóan eredeti nevén, Jan Arnaldként is jelentős írói, de nem krimiírói pályát mondhat a magáénak. Szinte az összes elnyerhető díjat megszerezte immár tízkötetes krimiszériájával, imádják a németek, a dánok, a svédek, és most már mi is, adaptálja a televízió. Nem kétséges, hogy nagy krimiszerző. Számomra azonban az a fontos, hogy nemcsak élveztem a Rossz vér című krimijét, de igazi olvasmányt, szépirodalmi szórakozást is találtam benne, és rájöttem, egy jó író mindig tud újat mondani. Még akkor is, ha kifejezetten „skandinávkrimi”-ként ajánlják nekem a könyvét.