Főkép

A történetet minden valamirevaló rajongó ismeri. A Halálcsillag elpusztítása után a Felkelők Szövetsége a fagyos Hoth bolygóra helyezi át főhadiszállását, de nem remélhetik, hogy sokáig rejtve maradnak Darth Vader kutatódroidjai előtt. A cselekmény voltaképp pontosan azzal indul, hogy amikor Luke Skywalkert épp egy jéglény ejti fogságba, a birodalmi flotta felfedezi a lázadók rejtekhelyét, így Leia hercegnő és követői menekülni kényszerülnek. Ekkor mutatkozik meg az első komoly különbség a film és a forgatókönyvet szorosan követő könyvadaptáció között: ami a mozivásznon elsősorban látványos csatajelenet (az annak idején áhítatot keltő birodalmi lépegetők főszereplésével), a szövegben inkább a leleményesség és a helytállás dicsérete – természetesen szinte mindvégig a rebellis oldal, nem pedig a kívülálló szemlélő némileg tárgyilagosabb szemszögéből nézve. Azt nem merném állítani, hogy nem árnyalatnyi csupán az eltérés, épp csak a hangsúlyok tolódnak el egy keveset.

 

Ugyanez igaz a Dagobán végbemenő eseményekre is. Amíg az eredeti filmben Yoda mester inkább esetlen figura – végtére is mimika nélküli báb „alakította” őt –, itt plasztikusabb alak, még akkor is, ha hangsúlyozottan manószerű, és a viselkedése is gyakran egészen viccesnek tűnik. Ezzel együtt ő jelentette a legnagyobb kihívást a könyvben, jóllehet kizárólag a fordítónak. Ami az angolban avítt, semmiféle írásos nyelvemlékben nem fellelhető nyelvtani szabályosságnak, de mégis szabályosságnak felfogható, az a magyar változatban suta, idegenszerű és néhol következetlen. Mintha egy külföldi törné a nyelvet, pedig voltaképp egyáltalán nem erről van itt szó, hiszen az eredeti változatban csupán az érzékelhető, hogy az idős jedi mester nyelvhasználata egy több évszázaddal korábbi állapot őrzött meg. A fordító tehát megoldhatatlan kihívással áll szemben, hiszen a mi esetünkben nincs lehetőség analógiát találni egy efféle jelenségre, vagy ha mégis mindenképp rá akarnánk erőltetni valamit, az vagy érthetetlen, vagy… hát, igen, erőltetett, még a könyvben olvasható megoldásnál is mesterkéltebb lenne.

 

A Felhővárosba érkezéssel kezdődő jelenetek gyors váltakozása bizonyos szempontból zenei szerkesztést sejtet – kissé a fúgák strettójára emlékeztet –, de ebben csupán a filmhez igazodik. A csupa párbeszéd és akció filmváltozat azonban színpadiasságával sokkal hatásosabb, mint a rövid leírásokkal teli, időnként a szereplők gondolatait és érzelmeit is elénk táró szöveg. Összességében mégis hiteles a regényben olvasható verzió, ám ez eleve elvárható egy gyakorlott írótól, márpedig a filmesként, képregényesként, regények és ismeretterjesztő könyvek írójaként egyaránt termékeny Glutnak nyilvánvalóan a kisujjában volt a szakma minden csínja.

 

Ugyanakkor az 1980-ban bemutatott és kiadott űropera a maradandó sikert legalább részben a történetben felvetett erkölcsi dilemmáknak köszönheti. Még ha eltekintünk is a Luke és Vader közötti viszály klasszikus – és itt még be nem teljesedett – apagyilkossági motívumától, akkor is hemzseg a cselekmény a nehéz döntéshelyzetektől, mint amikor Luke-nak barátai megmentése (a közvetlen, azonnali eredménnyel kecsegtető cselekedet) és jedi tanulmányainak befejezése (a hosszú távú, jelentősebb eredményt ígérő cél) között kell választania. De bármily túlhaladottnak tűnhet, mondjuk, a köztársasági eszme szabadságvágya és a birodalom diktatórikus hatalmi gyakorlata közti ellentét, a mai napig döbbenetes erővel tartja magát az erő (nem az Erő!) és megfélemlítés, a hazugság és a megszégyenítés széles körű elfogadottsága a jóval bizonytalanabbnak és gyengébbnek tetsző autonómia és kölcsönös tisztelet ellenében.

 

Egyszóval érdemes megismerkedni a könyvverzióval is, amelynek elolvasása ugyan valamivel több időt igényel a film megtekintésénél, mégis ugyanolyan elgondolkodtató, és talán más, újabb kérdéseket is felvet. Egy igazi rajongónak pedig már csak azért illik a polcán tartania, mivel ez a regény ténylegesen a régi kánon része, nem pedig egyszerűen a kiterjesztett univerzum nem mindig koherens történetrengetegének töredéke.