Beleolvasó - Margaret Atwood: Az özönvíz éve

Fülszöveg:

Az özönvíz éve nem prófécia, de riasztóan közeli lehetőség.

A világvége egy rejtélyes járvány képében érkezik, amely egymástól távol eső helyeken, egyidejűleg üti fel a fejét, és áldozatait először cseppfolyóssá teszi, majd kiszárítja. Csak ketten élik túl a katasztrófát: Ren, a fiatal trapéztáncosnő, aki bent ragadt a munkahelyén - a Pikkelyek és Farkak fantázianevű szexklubban -, és Toby, Isten Kertésze, egy zöld vallási szekta tagja, aki a MegÚj Spa luxusfürdőjében barikádozta el magát. Vajon vannak más túlélők is? Él-e még Ren bioművész barátnője, Amanda? Vagy ökoharcos mostohaapja, Zeb? Vagy egykori szeretője, Jimmy? Hát a KínGolyóból szabadult üldözői, vagy a kormányzat korrupt rendőrei?

Egy biztos: míg az emberiség nagy része kipusztult, boldogan élik világukat a különféle génmanipulált életformák - az oroszlán és a juh párosításából származó juszlánok, az emberi hajat növesztő műhajbirkák, az emberi agyvelővel rendelkező disznók. Miközben Ádám Egy, Isten Kertészeinek vezetője társaival együtt próbál utat törni magának ebben a kegyetlen, szép új világban, Ren és Toby a szabadulásán dolgozik...

 

Margaret Atwood korunk egyik legjelentősebb írója, örök Nobel-esélyes. Sokféle zsánerben alkot, a sci-fitől kezdve a disztópián át egészen a rémregényekig, ám minden művét áthatja a társadalmi éleslátás és érzékenység. Mint a legtöbb regénye, ez is egy a maihoz hátborzongatóan hasonlatos, mégis idegen világban játszódik - egy olyan világban, amely minden elemében levezethető a jelen folyamataiból. A könyv az egész világon hatalmas sikert aratott, a benne szereplő vallási énekeket - melyeket magyarul Horváth Viktor fordításában olvashatunk - megzenésítették, és nagy sikerrel adják elő.

 

Részlet a könyvből:

1

TOBY

HUSZONÖTÖDIK ÉV, AZ ÖZÖNVÍZ ÉVE

 

Toby kora reggel felmászik a tetőre, hogy megnézze a napfelkeltét. Felmosófát használ az egyensúlyozáshoz: egy ideje már nem működik a lift, a párás idő síkossá tette a hátsó lépcsőket: ha megcsúszik és lezúg a lépcsőn, nem lesz senki, aki felsegítse.

Amint berobban a hőség, Toby lakóhelye és az elpusztult város közötti erdősávból ködpára száll fel. A levegőben enyhe égett szag terjeng: karamell, kátrány és a grillezés után visszamaradt avas szag keveréke. És a leégett szemétdomb után maradt zsíros hamu eső áztatta szaga. A távolban az elhagyatott toronyházak, mint egy ősi korallzátony koralljai – színüket vesztettek, élettelenek.

De még most is van élet. Madarak csiripelnek; biztosan verebek. Hangocskájuk tiszta, éles, mint a körömé az üvegen: már nincs forgalom, ami tompítaná. Vajon ők érzékelik a nyugalmat, azt, hogy nincs motorzaj? És ha igen, akkor boldogabbak tőle? Tobynak fogalma sincs. Némely zavaros szemű vagy túlságosan sok tudatmódosító szert használó Kertésszel ellentétben Toby sohasem áltatta magát azzal, hogy képes a madarakkal társalogni.

Keleten egyre jobban ragyog a nap, vörösre festi a távoli óceánt jelző kékesszürke ködpárát. A villanypóznán üldögélő keselyűk szétterjesztett szárnnyal szárítkoznak: olyanok, mint a nyitott, fekete esernyők. Sorjában felemelkednek, és spirál alakban szállnak felfelé a termikeken. Ha hirtelen lecsapnak, az azt jelenti, hogy tetemet találtak.

A keselyűk a barátaink – ezt tanították a Kertészek. Ők tisztítják a Földet. A sötétség angyalai ők, akik Isten szolgálatában végzik a testek lebontásának szükségszerű munkáját. Képzeljük csak el, milyen szörnyű lenne, ha nem lenne halál!

Vajon még mindig hiszek ebben? Toby eltöpreng. Közelről minden annyira más.

 

A tetőn lévő virágládákban elburjánzottak a dísznövények. Van itt néhány fautánzatból készült pad, és amíg egy vihar el nem vitte, napellenző is volt, az alatt lehetett üldögélni a kora esti órákban. Toby leül egy padra, hogy távcsövével szisztematikusan, balról jobbra végigpásztázza a környéket. A kocsifelhajtó két oldalán a fényrózsák mostanra olyan kuszák, mint az elkopott hajkefe sörtéi, lila ragyogásuk egyre halványul az erősödő nappali fényben. A rózsaszínű, adobe stílusú, szolárhéjjal bevont nyugati bejárat kapuja előtt autók tornyosulnak egymás hegyén-hátán.

A virágágyak fölött, amiket a bogáncs és bojtorján már teljesen benőtt, hatalmas kudzulepkék röpködnek. A szökőkutak kagylóhéj alakú medencéje színültig tele van állott esővízzel. A parkolóban egy rózsaszín golfautó és két rózsaszín, kacsintó szem logós MegÚJ Spa minibusz áll. Távolabb a felhajtón van egy negyedik jármű is, egy fának csapódott minibusz: korábban egy kar lógott ki az ablakán, de már nem.

A széles pázsitot magas gyom nőtte be. A selyemkóró, őszirózsa és sóska alatt kis, szabálytalan alakú halmok vannak, amikből itt-ott rongy- és csontdarabok látszódnak ki. Ott estek el a gyepen keresztülszaladó, botladozó emberek. Toby a tetőről, a virágládák mögé kuporodva nézte őket, de nem sokáig. Némelyik segítségért kiáltott, mintha tudná, hogy ő ott van. De hogyan tudott volna segíteni?

Az úszómedence foltokban bealgásodott. A sekélyebbik végénél gémek, kócsagok, pávakócsagok vadásznak a betelepedett békákra. Toby egy ideig próbálta kiszedni a medencébe tévedt és belefulladt kis állatokat. Áttetsző, zöld nyulakat, patkányokat, csíkos farkú, fekete maszkos görmenyeket. De már nem bajlódik ezzel. Majd ha a medence elmocsarasodik, talán valahogyan hal is lesz benne.

Csak nem arra gondol, hogy megeszi majd ezeket az elméleti, eljövendő halakat? Nem, persze hogy nem.

Persze hogy még nem.

Távcsövét a környező, fákból, indákból, páfrányokból és cserjékből álló sötét fal felé fordítja. Onnét mindenféle veszély leselkedhet rá. Miféle? El sem tudja képzelni.

 

Éjszakánként ott vannak a szokásos zajok: kutyák távoli ugatása, egerek cincogása, tücskök kerregése, időnként egy-egy béka vartyogása. Érzi a fülében a vér áramlását: katuss, katuss, katuss. Mintha nehéz söprűvel sepernék a száraz leveleket.

– Aludj el – mondja hangosan. De amióta ebben az épületben van, még nem aludt jól. Néha hangokat hall – emberek hangját, akik őt hívják fájdalmukban. Vagy azoknak a nőknek a hangját, akik azelőtt itt dolgoztak, meg azokét az ideges nőkét, akik pihenni és fiatalodni jöttek ide. Fürdőztek a medencében, sétáltak a pázsiton. Hallja az összes megnyugtatott és megnyugtató, rózsaszínű hangot.

Máskor meg a Kertészek dünnyögő, éneklő hangját. Ahogy a gyerekek együtt nevetgéltek ott fenn, az Édenszikla Kertben. Ádám Egy, Nuala, Burt hangját. A méhei által körülvett, öreg Pilarét. És persze Zebét. Ha egyáltalán életben van még valaki is közülük, akkor Zeb lehet az: most már bármelyik nap feltűnhet az úton vagy előbukkanhat a fák közül.

De Zeb mostanra már valószínűleg halott. Jobb ezt hinni. Nincs értelme pazarolni a reményt.

De biztos, hogy rajta kívül más is életben maradt. Nem lehet ő az egyedüli túlélő az egész bolygón. Másoknak is élniük kell. De barátok-e vagy ellenségek? És ha valakit meglát, hogy tudja ezt majd eldönteni?

Toby felkészült. Ajtók lelakatolva, ablakok berácsozva. De ezek az óvintézkedések sem garantálnak semmit: minden üres tér behatolásra csábít.

Toby, akárcsak az állatok, még álmában is figyel – a mintázat változására, ismeretlen hangra. Arra, ahogyan nő a csend: mint amikor szélesedik a sziklában a repedés.

Amikor elcsendesednek a kis állatok, mondta Ádám Egy, akkor félnek. Figyelni kell a félelmük hangjára.

 

2

REN

HUSZONÖTÖDIK ÉV, AZ ÖZÖNVÍZ ÉVE

 

Óvakodj a szavaktól. Gondold meg jól, mit írsz le. Ne hagyj nyomot.

Ezt tanították nekünk a Kertészek, amikor gyerek voltam. Azt mondták, hagyatkozzunk az emlékezetünkre, mert ami le van írva, arra nem lehet. A Szellem szájról szájra száll, nem pedig tárgyról tárgyra. A könyveket el lehet égetni, a papír elporlad, a számítógépeket meg lehet semmisíteni. Csak a Szellem él örökké, a Szellem pedig nem tárgy.

Ami pedig az írást illeti, az azért veszélyes, mondták az Ádámok és Évák, mert az ellenség azon keresztül követni tudja a nyomainkat, megtalál bennünket, és saját szavainkat fordítja ellenünk.

De most, hogy elárasztott bennünket a Száraz Özönvíz, bármi, amit leírok, elég biztonságos, mert aki ellenem használta volna, már minden bizonnyal halott. Úgyhogy azt írok le, amit csak akarok.

Leírom, hogy „Ren”, ez a nevem. Szemöldökceruzával írom a tükör mellé, a falra. Már sokszor leírtam. Renrenren – olyan, mint egy dal. Ha valaki sokat van egyedül, akár el is felejtheti, hogy kicsoda. Ezt Amanda mondta nekem.

Az ablakon nem látok ki: üvegtéglából van. Az ajtón nem tudok kimenni, mert kívülről van bezárva. Még van levegőm és vizem: legalábbis addig, amíg a szolár energiaellátó rendszer működik. Még van élelmem.

Szerencsés vagyok. Tényleg nagyon szerencsés vagyok. Amanda is azt mondta, vedd észre, amikor szerencséd van. És úgy is teszek. Először is, szerencsém volt, hogy itt dolgoztam a Pikkelyeknél, amikor az Özönvíz elkezdődött. Másodszor, még szerencsésebb voltam, hogy itt rekedtem a Ragacsos Zónában, mert ez biztonságos hely. Elszakadt a Biofilm unitardom – az egyik vendég elragadtatta magát, és belém harapott: teljesen átharapta a zöld flittereket –, úgyhogy a vizsgálati eredményekre vártam. Nem nedves szakadás volt, nem volt váladék, membránok nem sérültek: egyszerű száraz szakadás volt

a könyöknél, úgyhogy nem nagyon aggasztott a dolog. De itt a Pikkelyeknél mindent ellenőriztek. Meg kellett védeni a hírnevüket: mi voltunk a város legtisztább rosszlányai.

A Pikkelyek és Farkak valóban gondoskodott a dolgozóiról. Pontosabban szólva azokról a lányokról, akik miatt a Pikkelyeket választották a férfiak. Kiváló koszt, szükség esetére orvos, és bőséges borravaló, mert a Sze-Kúr legfelső vezetése járt ide.

Jól vezették a klubot, habár lepusztult helyen volt – de hát az összes klub lepusztult helyen volt. De az meg amúgy is része a klub imázsának, mondogatta Mordis: a lepukkantság jót tesz az üzletnek, mert ha nem nyújtunk semmi extrát – egy kis ízléstelenséget, erkölcstelenséget –, akkor mi különbözteti meg a mi márkánkat az arckrémes és pamutbugyis átlagos terméktől, amit a férfiak otthon is megkaphatnak?

Mordis nagy híve volt az egyenes beszédnek. Gyerekkora óta ebben az iparágban tevékenykedett, és amikor illegálissá váltak a stricik és az utcai üzletelés – a közegészségügy és a lányok védelme érdekében, mondták –, és minden ilyesmit összevontak a SzeKúr felügyelete alá tartozó SzexMarktba, akkor Mordis is váltott, mert megvolt hozzá a tapasztalata. „Az számít, hogy kit ismersz”, ez volt a szavajárása. „És főleg, hogy mit tudsz róluk.” Aztán vigyorgott, és megpaskolta az ember fenekét – csak úgy barátságosan: ő sohasem használt ki bennünket. Volt erkölcsi tartása.

Inas fickó volt, borotvált feje pedig a fekete, fénylő, élénk szempárral hangyáéra emlékeztetett. Ha jól mentek a dolgok, Mordis laza volt. De ha valamelyik vendég erőszakossá vált, határozottan kiállt mellettünk. „Senki sem bánthatja ezeket a lányokat”, mondta. Ezt becsületbeli ügynek tartotta.

Nem szerette a pazarlást sem: mi értéket jelentünk a cég számára, mondogatta. Mi vagyunk a legeslegjobbak. A SzexMarktba való betagozódás után mindenki, aki a rendszeren kívül maradt, nemcsak hogy illegálissá, de szánalmassá is vált. Néhány leamortizálódott, beteg, öreg nő kószált a sikátorokban, és gyakorlatilag koldult. Az olyan férfi, akinek minimális agyműködése is volt, a közelükbe sem ment. Mi, pikkelyekbeli lányok „veszélyes hulladék”-ként emlegettük őket. Nem lett volna szabad gúnyolódnunk: sajnálnunk kellett volna őket. De az együttérzés az idő haladtával fejlődik ki, mi pedig fiatalok voltunk.

 

Azon az éjszakán, amikor a Száraz Özönvíz elkezdődött, a vizsgálati eredményeimre vártam: akiről azt gyanították, hogy elkaphatott valamilyen fertőző betegséget, hetekre a Ragacsos Zónába zárták. Az élelmet biztonsági zárral ellátott nyíláson át tolták be, de ezenkívül egy kis hűtőszekrényben nassolnivalót is tartottak. Mind a bejövő, mind a kimenő vizet szűrték. Minden szükségessel ellátták az embert, de unalmas volt ott lenni. A gépeken lehetett edzeni, és én edzettem is sokat, mert egy trapéztáncosnak muszáj formában maradnia.

Lehetett tévézni, régi filmeket nézni, zenét hallgatni, telefonálni. Vagy bekukkantani a Pikkelyek többi helyiségébe az interkomrendszer videoképernyőin. Néha szexmunka közben, amikor kéjes sóhajokat hallattunk, rákacsintottunk a kamerára, hogy szórakoztassuk a Ragacsos Zónába zárt kollégát. Tudtuk, hol vannak a kamerák a mennyezetben a kígyóbőrbe vagy a tollak közé rejtve. A Pikkelyek egy nagy család volt, úgyhogy Mordis szerette, ha még a Ragacsos Zónában levő is úgy tesz, mint aki részt vesz a klub tevékenységében.

Mordis közelében teljes biztonságban éreztem magam. Tudtam, ha nagy bajban vagyok, hozzá fordulhatok. Kevés ilyen ember volt az életemben. A legtöbbször Amanda. Időnként Zeb. És Toby. Nem olyan nyilvánvaló, hogy Tobyhoz forduljon az ember, ha bajban van – annyira szigorú volt, és kemény –, de a fuldokló nem valami puha, összenyomható dologba akar kapaszkodni. Valami szilárdabba.

 

A Kiadó engedélyével.