Főkép

A képzőművészet és a szerepcsere ugyan nem a leggyakoribb toposzok a klasszikusnak mondható rémtörténetekben, ám nem is példa nélküliek. Elegendő, mondjuk, H. P. Lovecraft és Anne Rice néhány történetére gondolnunk. A kettő kombinációja viszont a legelementárisabb erővel Oscar Wilde – a műfaj kedvelői számára gyakorlatilag kikerülhetetlen – regényében, a Dorian Gray arcképében van jelen. Bizonyos értelemben valami ehhez nagyon is hasonlót kapunk Szebeni Péter a Testvérek című képregényében, habár az utószóban a szerző egyértelművé teszi, hogy az alapötletet nem irodalmi előképekből merítette, hanem egy saját álom adta neki. Ez utóbbi – mármint az álom – ellenben kifejezetten sűrűn megjelenik a horror műfajában, így amikor az egyik kulcsjelenetben a való életben megtörténtek művészi adaptációjával találkozunk, ha lehet, még határozottabban lehorgonyzunk a borzongatás bevett formái közt. Ugyanakkor a Testvéreket mégsem lehet pusztán rémtörténetként meghatározni, hiszen a cselekményben több, kifejezetten a mai fiatalokat érintő és foglalkoztató probléma megjelenik. Igaz, Stephenie Meyer Alkonyat-sorozatában meg épp ehhez hasonló megoldással találkozunk. A korszellem, úgy tűnik, valóban meghatározó.

 

A rajzok jellemzően vastagon meghúzottak, az árnyalások hasonlóképp kevés tónussal dolgoznak, a színek többnyire sötétek, nyomasztóak, esetleg feszültséggel teltek, fenyegetőek. Tartalom és megvalósítás tehát tökéletesen találkoznak, és ez különösen az erotikusabb oldalakon rendkívül szembetűnő. A modernséget, és az igazi újítást azonban a közösségi média megjelenése jelenti, ami újfent, ha csak szórványosan is, de előfordult már a mai műfaji irodalomban.

 

Ám épp a Facebookra kísértetiesen hasonlító képernyőképek vetik fel a legkomolyabb problémát. Persze nem azért, mert annyira elütnek a történet többi részétől: mind realizmusukat (például a valóságot hűen utánzó nyelvi megoldásokat) illetőn, mind élénkebb színezésüket tekintve. Ám kapaszkodót adnak az idővonal összeállításához, amely – és itt szerintem ez a fontosabb kérdés – így nem csupán a múltba nyúlik vissza, hanem „előrefelé” is kitágul. A 2012-es posztokhoz képest nyilvánvalóan éveknek kell(ett) eltelnie ahhoz, hogy a főszereplő a betegsége végső stádiumába jusson el, ami azt jelentené, hogy a cselekmény elsődleges időszála a tényleges jövőben játszódik, ám ez semmit sem von le a képregény értékeiből. (Ráadásul nem teljesen ismeretlen ez a megoldás sem a kizárólag szavakból építkező irodalomból, hiszen alkalmazta már Kurt Vonnegut is a Galápagosban, de aki annak idején, amikor Cormac McCarthy regényét kiadták, figyelmesen olvasta A síkság városait, ugyancsak hasonló időugratással találkozhatott.)

 

Azt nem tudom, hogy mennyire fog meghonosodni nálunk az efféle képnovella (az egész történet egyben végigolvasható, homogén hangulat uralkodik benne, a megszerkesztés tudatos, nem pedig spontán előretörő érzelmek azonnali rögzítése – azaz tökéletesen megfelel „A műalkotás filozófiája” alapelveinek, még ha Poe szóban forgó esszéjét a „Holló” című versének védelmére/magyarázatára írta is meg; az iránypontok ugyanígy ráillenek a nagy amerikai előd kisprózáira is), mindenképp figyelemre méltó, hogy egyáltalán létezik ilyen kísérlet, amely hazai alkotó tollából, ecsetéből, számítógépéből származik.