Főkép

Komoly dilemma előtt álltak a XXIV. Nemzetközi Bohém Ragtime & Jazzfesztivál szervezői, hiszen a megszokott „bázisnak” számító Kecskeméti Kulturális és Konferencia Központ az idei év nyaráig jelentős felújítás alatt áll – így a tavasz sokak által várt rendezvényének új helyszínt kellett keresniük. Mivel még egy olyan nagyvárosban, mint Kecskemét sem egyszerű feladat 500-600 fő befogadására alkalmas koncerttermet találni, így a fesztivál elhalasztása is szóba került. Végül egy kompromisszumos megoldás született, mégpedig azért, mert a rendezvénynek helyet adó – egyébként minden szempontból tökéletes Four Points by Sheraton Hotel és Konferenciaközpont nézőtere „csak” 400 fős. Így akik az utolsó pillanatra hagyták a bérletek illetve a jegyek beszerzését, azok lemaradtak az élő élményről. Viszont a koncerteknek mégis részesei lehettek, hiszen a szervezők rájuk is gondolva online követhetővé tették a színpadi produkciókat.

A pénteki, egyben első fesztiváli estén a házigazdák, a Bohém Ragtime Jazz Band tagjai léptek a színpadra. Jó hangulatú, poénokban gazdag műsorukkal csalhatatlan fesztiváli hangulatot varázsoltak a kecskeméti éjszakába. Szinte minden eddigi Bohém Fesztiválnak volt valami „vezérmotívuma” ami valamennyi produkcióban megjelent valahogyan: az idei év, lévén a 24. fesztiválról beszélünk, a kettes és a négyes szám „bűvöletében” telt. Ennek szellemében volt 2 tagból, 4 tagból, 2+4 tagból és 2x4 tagból álló együttes is. A sorban a legnagyobb számú formációt a házigazdák csapata jelentette. Őket a négy fős, német zenekar az Echoes of Swing követte. Az előadásukat a legendás német precizitás jellemezte, ami önmagában teljesen jó dolog, a gond az volt, hogy ehhez hűvös távolságtartás is társult a részükről. Pedig ez a fesztivál a jókedvről, a közvetlenségről és az örömzenéről szól... A koncertjük második felében azonban mintegy varázsütésre eltűnt a zenekar „komor arca”, a muzsikusok – persze a precizitást megtartva – abszolút felszabadultan játszottak. Úgy gondolom, hogy az a reakció, amit a stílusváltásuk hatására a közönségtől kaptak, a legendás koncertjeik közé emeli ezt a fellépésüket.

A második nap délelőttjén és délutánján is volt egy-egy koncert, de ezeken – beleértve a vasárnap délelőtti, záró előadást is – az idei évben nem volt alkalmam részt venni, így az időben pár órát ugorva a szombati este koncertjeivel folytatom a beszámolómat. A második este első fellépője a Stephanie Trick-Paolo Alderighi zongorista páros volt. A művész házaspár a játék tekintetében szinte mindenféle variációs lehetőséget bemutatott a közönségnek: játszottak szólóban, egyszerre, de két külön zongorán, és egyszerre, de azonos zongorán is. Repertoárjukban saját szerzemények és a nagy klasszikusok örökzöldjei is helyet kaptak, ráadásul Stephanie Trick az elbűvölő mosolyával is levette a lábáról a közönséget – ami, talán túlzás nélkül állíthatom, legalább olyan emlékezetes, mint a zongorajátéka.

Azt hiszem, hogy sok olyan muzsikus van, aki olyan lehetőségről álmodozik, mint amit a házigazdák zenekarának oszlopos tagjának számító Korb Attila kapott, ugyanis szabadon összeállíthatott egy nemzetközi formációt, ami az est második koncertjén Attila`s International All Stars néven lépett a színpadra. Úgy tűnik, Attilának a francia „vonal” felé húz a szíve (vagy egyszerűen csak így alakultak a dolgok), mert a zenekarban döntően fiatal francia muzsikusok kaptak helyet. A csapat rövid idő alatt frenetikus hangulatot teremtett, a tagok együtt éltek a közönséggel – hatalmas „buli” kerekedett, de mindezt pontosan, tanult zenészekhez méltón tették. A zenekar tagjai mindannyian hatalmas egyéniségek, akik legalább olyan jók a poénkodásban, mint a zenében, arról nem is szólva, hogy a közönség nagy örömére nagyjából félórával túljátszották a meghirdetett játékidőt (persze az extra játékidő ellenére ráadás nélkül nem engedtük az öltözőbe a muzsikusokat...).

Akiknek nem sok ideje maradt a regenerálódásra, hiszen nem sokkal a koncert befejezése után kezdődött a jam session, amelyen illett minden fellépőnek megjelennie. A pénteki és a szombati jamelést összevetve a szombati klasszisokkal jobb volt, mint a másik, sőt, még azt is ki merem jelenteni, hogy a szombati hozzávetőlegesen másfél órás jamben több energia volt, mint amennyi a négy fő koncertben együttvéve. Ennek a magyarázata is kézen fekvőnek tűnik, hiszen a „kötelezőt” letudva minden muzsikus felszabadultabban játszik, nagyobb mozgásteret enged a fantáziájának. Hatalmas élmény volt látni és hallani, ahogy az étterem színpadán a legkülönbözőbb, spontán kialakuló formációk keltek életre. Habár minden arcot nem tudtam megjegyezni, de jó közelítéssel azt mondhatom, hogy a két nap alatt fellépő valamennyi muzsikus, ha csak egy-egy szám erejéig is, de bekapcsolódott a jambe. Jó volt látni, ahogy a muzsikusok egymást ösztönzik. Remek produkció volt!