Főkép

Amikor elolvastam a Maigret és a beharangozott gyilkosság című könyv beharangozóját, két dologban máris biztos voltam. Az első, hogy felkerült az első jelölt „A 2015-ös év legmegkapóbb könyvborítói” listámra. A második, hogy biztosan tetszeni fog nekem a regény, már csak azért is, mert ilyen fura és titokzatos (eredeti) címmel (Signé Picpus) csak fura és titokzatos történet járhat együtt.

 

A türelmes és bölcs felügyelő ezúttal egy a szokottnál is mozgalmasabb nyomozást él át. Ebben a történetben, amely újságban 1941-ben, könyvformában pedig 1944-ben jelent meg, ugyanis egyszerűen senkiről sem lehet tudni, ki és milyen is valójában. Csak egyetlen dolog biztos: hogy valaki meggyilkolta Mademoiselle Jeanne-t, a jól menő üzleteket bonyolító jósnőt, de előtte még tettét névtelen levélben jelentette be a rendőrségnek. Illetve: a levél nem volt névtelen, de az aláíróját, egy bizonyos Picpust egyszerűen lehetetlen megtalálni. Egészen addig, míg a felügyelő le nem ül egy kávézó pultjához sört kortyolgatni, fel nem pillant – és rá nem jön, mi is a név titka. Ám még ez sem oldja meg a gyilkosság rejtélyét. Ki volt valójában Mademoiselle Jeanne? Miért találtak a lakásába bezárva egy furcsa öregembert? Mit sikkasztott a sikkasztó? Ki és mikor írta Picpus levelét? Mit tudnak a gőgös polgárcsalád nőtagjai? És mit a szerencsejáték-szalont fenntartó hercegnő? Mi a fontos nyom, és mi az, ami senkit sem érdekelt eddig?

 

Maigret csak járkál, vendégeskedik, kérdezősködik és töpreng. Meg szimatol: hol virágillatot érez, hol nedves ágy, rizspor és szappanos víz szagát. Hallgat: monológokat is, meg makacs hallgatást is. Végül azután egy, Simenontól már megszokott módon jóvátehetetlen, undorítóan kisszerű, s mégis megérthető, valószerű bűntény nyomára meg bukkan. Meg egy másodikéra…

 

Egy-két helyen azt olvasom – lenéző hangsúllyal –, hogy általában nők szeretik a Maigret-ket. (Biztosan különleges fajta vagyunk, ha tetszik nekünk valami, ami már ódon és szagos, mint egy öregasszony fiókja, tele régmúlt és a modern valóságtól idegen tárgyakkal...) Nos, nemcsak abban vagyok biztos, hogy ez teljességgel hamis elképzelés, de számomra éppen az a Maigret-regények titka, hogy elképesztően modernek tudtak maradni. A szövegük egyszerűen jó: költői próza, realistán érzelmes szépirodalom, modorosan művészi, mégis magától értetődő narratíva (bár ehhez kiváló fordítás is kell: de Barta Tamás magyar változatai ilyenek). A terjedelmük épp tökéletes: Simenon Balzac tollához illő sorstragédiákat tud felvillantani száztíz oldalakon. A történet pedig magával ragad: olyan ismerős, mégis idegen. Nem létezik már házmester, vontatóhajó, tejbolt, keménypapír-hátterű fénykép, pipázgatás a kiskocsmában, tintás töltőtoll, sőt, kalaptű sem. De az, ahogyan Simenon szereplői élnek, lélegeznek, léteznek és meghalnak, valamiképpen örök.

 

A Maigret és a beharangozott gyilkosság a hatvannyolcadik, kötetben megjelent Maigret-nyomozás magyarul. Várom a további hetet – nagyon.

 

A szerző életrajza