Machine Head: Bloodstone & Diamonds (CD)

Sok zenekar kerül bele abba a szerencsés helyzetbe, hogy sikerül egy komolyabb hullámvölgyből kikecmeregniük, és a másod- (vagy harmad)virágzásukat megélni. Az új évezred elején ezt a Machine Headnek is sikerült végrehajtania: meghatározó thrash alapművek után kihoztak egy megosztó lemezt, ami miatt a rajongók közül sokan elfordultak tőlük, és már-már temetni is kezdték a csapatot, azonban ők előrukkoltak a Through The Ashes Of Empires-szel, amely előtt egyként borult le a szakma és a közönség, és még a legnagyobb kétkedőik szívébe is be-/visszalopta magát a csapat.

 

Majd jött két másik lemez, amelyeket szintén elismerő bólogatással fogadott a közvélemény, azonban voltak olyanok, akik nehezményezték az epikus, nem ritkán 6-7 perces dalokat – talán az ő megnyugtatásuk miatt a főnök, Rob Flynn a lemez írása közben biztosította a rajongótábort, hogy direktebb, rövidebb dalok fognak sorjázni az albumon (vagy csak az új kiadóhoz való igazolás miatt történtek ezek a nyilatkozatok). Természetesen ideje megszokni az ilyen megnyilvánulásokat különféle zenekaroktól, és helyükön kezelni, ugyanis a dalok átlagban most is 5 perc felettiek.

 

Rögvest a nyitány játékideje 7 perc fölé kúszik, és többféle hangulat is megjelenik benne. Eddig nem annyira jellemző vonós kezdés után berobban egy tipikus Gépfej-riff és megindul a darálás, a refrén pedig dallamos.

 

 

A „Killers And Kings” számomra egy kicsit kisujjból kirázott csépelés, azonban a szóló megmenti (te jó ég, McClain már megint mekkorákat dobol!). Szerencsére a „Ghost Will Haunt My Bones” esetében máris jobb a helyzet, ez a visszafogottabb dal klipért kiált, vokálozott refrénje az egyik legjobb a lemezen. A „hosszúkések éjszakája” nem a híressé vált német eseményekről szól, és ez is a jobbik szerzemények sorát gyarapítja: jó a refrén, a tempóváltások a helyükön vannak, a szólók is kiválóak.

 

 

Azonban a „Sail Into The Black”-et nem nagyon értem. Hangulatos, szó se róla: akusztikus gitár, zongora, vonósok, majd hirtelen zordabbá válik a hangulat és előkerülnek a torzított gitárok, és egy teljesen másik irányt vesz a szám. Nem is lenne vele hatalmas probléma, de kissé unalmas, illetve vontatott, mire eljutunk a végkifejletig – nem biztos, hogy ezt mindenki kivárja. Itt is remekül megmutatkozik, hogy a lemez egyik legnagyobb problémája a „túljátszás”: hosszúak ugyan a dalok, viszont nem végig izgalmasak, mert ugyanazt a kört van, hogy hatszor is eljátsszák, ahelyett, hogy megelégednének két körrel, ahogy más zenekarok is megteszik, így spórolva biztosan nettó két percet.

 

Ennek újabb ékes bizonyítéka az „Eyes Of The Dead”: nincs alapvető probléma a dallal, de nagyon elhúzott, és itt-ott vontatott. A „Beneath The Silt” pincéig lehangolt gitárjai kellemes kezdést adnak, az kissé erőltetett refrén mellett a torzított éneket viszont annyira már nem értem, bár az is igaz, hogy az ötletes zenei megoldások feledtetik a meglétét. Ahogy az ezt megelőző időkben is, úgy most is szeret Flynn szociális vagy politikai témákat beleszőni a dalszövegeibe, így az „In Comes The Flood”-t is jelzésértékűnek szánják a hazájuknak („wake up America”). Ehhez mérten szigorú, dühös, menetelős riffje beledöngöl a betonba is, epikus, szárnyaló (ugyanakkor kissé szájbarágós) refrénje pedig remek ellentétet képez vele.

 

A „Damage Inside” meglepett, ugyanis sok mindent várna az ember a Machine Head-től, de akusztikus kesergőt kevésbé, és mivel Flynn sem vált dalos pacsirtává az elmúlt években, így nem is nagyon működik a dolog. Félreértés ne essék, nincs semmi bajom az ilyenfajta zenével, de akkor már inkább a legutóbbiról a „Darkness Within” vagy a „Descend The Shades Of Night”.

 

Értetlenségből fakadó kedvtelenségem azonnal tova is száll, amint felcsendül a „Game Over”. Ez a banda első lemeze, amelyet az írási periódus környékén elbocsátott Adam Duce basszusgitáros nélkül rögzítettek, és ez a dal Flynn elköszönése tőle („This friendship has died”), nem éppen szépirodalmi stílusban. Dühös, üvöltős refrén, de mégis ragadós, azoktól a tördelt gitártémáktól pedig a libabőr kiül a karomra. Na ez már beszéd, a lemez legjobbja!

 

Az „Imaginal Cells” leginkább instrumentális darab, a földi civilizáció és a természet vészes helyzetéről. A kimért „Take Me Trough The Fire” zárja az albumot a maga szűk hat percével, sűrű hangulatváltásaival és durvulós zenéjével. A refrén dalszövegén azért még agyalhatott volna kicsit Rob, de azért így is kellemes.

 

A zenekar megint összehozott egy epikus, összetett dalokat tartalmazó lemezt, amely igényel néhány hallgatást, hogy utat találjon a hallójáratokba, de megéri. Zeneileg óriási dolgokat művel a banda, és ha néha kicsit talán unalmas, amikor sokadjára is erőltetik egy számon belül ugyanazt a zenei témát, azért nagyon egyben és rendben van az album. Igaz, aki a régebbi thrash lemezeiket várja vissza, megint csalódni fog, de aki csípi az utóbbi évek kifejtősebb, néhol talán már progresszív oldalát a csapatnak, az most is tegyen nyugodtan próbát a kiadvánnyal.

 

A zenekar tagjai:

Robb Flynn – ének, gitár

Phil Demmel – gitár, vokál

Jared MacEachern – basszusgitár, vokál

Dave McClain – dob

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Now We Die

2. Killers & Kings

3. Ghosts Will Haunt My Bones

4. Night of Long Knives

5. Sail into the Black

6. Eyes of the Dead

7. Beneath the Silt

8. In Comes the Flood

9. Damage Inside

10. Game Over

11. Imaginal Cells (Instrumental)

12. Take Me Through the Fire

 

Diszkográfia:

Burn My Eyes (1994)

The More Things Change... (1997)

The Burning Red (1999)

Supercharger (2001)

Through the Ashes of Empires (2003)

Hellalive (2003) koncert

Elegies (2005) koncertDVD

The Blackening (2007)

Unto the Locust (2011)

Machine F**king Head Live (2012) koncert

Bloodstone & Diamonds (2014)