Főkép

Kicsit aggódtam mind a sorozatért, mind a kiadóért, ugyanis egyre hosszabbra nyúlt a megjelenések közötti szünet (és ez érvényes a gondozásukban megjelenő többi szerzői életműre is), ami általában semmi jót nem jelent a hazai állapotok szerint (gyakorlatilag már a megszűnésen gondolkodtam velük kapcsolatban). De úgy tűnik, ami jó az jó, és egyelőre úgy néz ki, a jövőben sem kell nélkülöznöm Parker kalandjait. Amit egyébként nagyon sajnálnék, mert legalább annyira tökös figurának tartom, mint amilyen például a Jason Statham által megformált szállító, akit egyetlen szóval profiként lehet a legtökéletesebben jellemezni. Ő az, aki nem gyilkol feleslegesen, de egy pillanatig sem habozik pisztollyal a kezében, ha úgy hozza a szükség. De nemcsak hidegvére, hanem értelmi képessége miatt is szerethető karakter, hiszen rendszerint előre tervez, de az éppen aktuális rablás, betörés alakulásának függvényében rugalmasan változtat elképzelésein.

 

Merthogy ez a könyv bizony bűnregény, amely nem kíván több lenni egy könnyed délutáni olvasmánynál. Belőle (remélem) senki nem fog példaképet választani magának, mert a főszereplőn kívül a többiek sem túl vonzó figurák. Többnyire hétköznapi „átlagemberek” népesítik be a történetben felbukkanó kisvárost, a maradék pedig lepukkant, magánéleti válságban sínylődő polgár, aki gyakorlatilag nem tud továbblépni a saját problémáján. Ezt nemcsak én látom így, hiszen a sztori egy adott pontján Parker az esti sötétség leple alatt körbejárja a rejtekhelyéül szolgáló kisvárost, és csupa felesleges embert lát, akik többsége vagy a tévét nézi, vagy a kékesen villódzó doboz előtt alszik. De még itt, ezen az isten háta mögötti helyen is van élet, és Parker felbukkanása számos őslakosban váratlan reakciót generál, amelyek kezdetben csak fodrozzák az események felszínét, de a végén olyan vihart kavarnak, amilyenre általában csak a katasztrófafilmekben van példa.

 

Ez a papagájos sztori az előző kötet folytatása (Nem futhatsz örökké), de igazából már egy új történet, aminek ugyan az ottani rablás a kiindulópontja, de a szimpla menekülés hamar átváltozik valami egészen mássá, jelesül egy önmagában élvezhető Parker sztorivá. A cselekményről szokás szerint nem mondok semmit, mert azzal óhatatlanul sokat árulnék el, ami megengedhetetlen módon rontana az élményen. Egy biztos, hősünk ezúttal sem jófiúként ténykedik, viszont azt csinálja, amihez a legjobban ért.

 

Zárásként nincs más dolgom, mint lelkesen dicsérjem Donald Westlake regényét. A pergő cselekményen, Parker hidegvérű, kifejezetten profi hozzáállásán kívül a mellékszereplők pár mondatos, de mégis lényegre törő jellemzése az, amiért nagyra tartom a sorozatot. A nyelvezet persze nem emelkedik olyan irodalmi magasságokba, mint amilyenekkel annak idején Ross Macdonald elbűvölt, azonban ebben a környezetben nem is mutatna jól a költőiség.

 

Remélem a következő részre nem kell ennyit várnom.