Imagine Dragons: Smoke + Mirrors (CD)

Megmondom őszintén, én simán ráfelejtettem, hogy most jelenik meg az új Imagine Dragons album. Pedig az előző lemezüket nagyon szerettem: néhány dal még azóta is rendszeresen megfordul a lejátszómban (furcsa módon a „Radioactive”, amiért anno megszerettem a bandát, jóval kevésbé, mint mondjuk a „Demons” vagy a „Bleeding Out”), ráadásul a tavalyi szigetes koncertjüket is piszkosul élveztem, így tulajdonképpen garantáltan tűkön ülve kellett volna várnom az új korongot. Hogy mégsem így történt, az leginkább annak köszönhető, hogy a lemezről már korábban beharangozott számok annyira nem győztek meg – bár már tavaly meghallgathattuk az „I Bet My Life”-ot, amit hamarosan követett a „Gold” és a „Shots” is, valahogy mégsem lelkesedtem igazán. Talán a középső „Gold” kivételével a másik kettőben egyáltalán nem éreztem azt a tüzet és energiát, amiért megszerettem az Imagine Dragonst – aztán végre a kezembe került a Smoke + Mirrors, és simán lenyűgözött.

 

Persze nem az albumkezdő „Shots”, amit továbbra sem tartok különösebben kiemelkedőnek. Bár a kezdő taktusok után előkerülő szintetizátor határozottan ígéretes (amolyan retro ízt kölcsönözve a dalnak), egyébként viszont teljesen olyan érzésem van, mintha az előző lemezről maradt volna le. Ugyanaz a stílus, ugyanaz a könnyed hangulat, mintha közben nem is történt volna semmi – az mondjuk más kérdés, hogy aki ezt szereti bennük, annak ez a szám is tetszeni fog. Én sokkal jobban szeretem a kísérletező, újdonságot mutató oldalukat: erre rögtön remek példa a „Gold” is, ami bár látszólag annyira nem egyedi, mégis képesek annyit változtatni az ismerős formulán, hogy jóval izgalmasabb legyen. Már a kezdő pillanatokban érezni, hogy itt valami különleges fog történni, amit a későbbiekben is megerősítenek – a szaggatott hangok kórusa és a dobok nagyfokú jelenléte engem simán elragadott, utána a refrén pedig könnyedén a földbe döngölt: valahogy így kell jó számot írni (és még a szövege is tetszik!).

 

 

A folytatás viszont majdnem elvette a kedvem attól, hogy tovább hallgassam: a lemez címét adó „Smoke and Mirrors”-ban talán csak a feltűnő refrén-kezdemény az érdekes. A dalszöveget figyelve persze értem én a koncepciót, de ennél kicsit ötletesebb és kevésbé altató-jellegűt zenét is el tudtam volna képzelni az „I’m losing my flame” gondolatmenetére. Szerencsére utána jön az „I’m So Sorry”, ami simán a lemez egyik legjobbja (micsoda hullámzás, nem is értem). Olyan, mintha a brit indie/post-punk revivalt keresztezték volna az amerikai hip-hop keménységével, s persze a saját hangulatukkal – amikor kell, ütős, mint a legjobb pop-punk bandák, amikor viszont kell, képes igazi érzelmeket mutatni. Bár a dalszöveg ezúttal nem érne meg egy nagyobb elemzést, a zenére semmi panaszom nem lehet: a gitárriffek hatásosak, az ének kemény (Dan Reynolds kifejezetten stílusidegen pillanatokra is képes), a refrén pedig simán beeszi magát a gondolatait közé, hogy még órák múltán is azt vedd észre magadon, hogy az „a son of a stepfather / a son of a / I’m so sorry” sorait üvöltöd magadban.

 

Következik az „I Bet My Life”, ami tavaly sem nyert meg magának, s ez az azóta eltelt fél év során sem változott. Félreértés ne essék, teljesen barátságos, rádióbarát dal, fülbemászó refrénnel, de újfent azt érzem, hogy ezt az előző korongon is elfért volna. A „Polaroid” után jön viszont a „Friction”, aminek a hatásait nem is nagyon tudom behatárolni: legjobb esetben is csak a közel-keleti hangtöredékek és az amerikai keményebb rock összeolvadását tudom vizionálni, de pont ettől lesz különleges. Egyszerre stadionrock és izgalmas zenei kompozíció: ha nem is mondom azt, hogy tökéletesen lenyűgözött, az ilyen kísérletező és eredetiségre törekvő dalokat nagyon tudom szeretni. Az „It Comes Back to You” után a „Dream” engem újfent rabul ejtett. Kicsit úgy kezdődik, mint egy Coldplay-dal: finoman, csöndesen, Day Reynolds igazi érzelmeket pendít meg a hangjával, majd fokozatosan válik egyre fájdalmasabbá – hogy aztán üvöltve törjön ki belőle. Nagyon szépen építkezik az egész szám, de nem veti el sulykot, ráadásul közben a dalszövegre is érdemes lehet figyelni: nekem talán a „we all are living in a dream / but life ain’t what it seems” párosa a kedvencem.

 

A „Trouble” inkább a közönség- és rádióbarátabb kategóriát erősíti, de kivételesen szerethető módon: a folytonos dobok a háttérben, Reynolds sietős éneke, a kórus, mind együtt van ahhoz, hogy szívesen meghallgassa újra és újra az ember. A „Summer” és „Hopeless Opus” párosa után már a lemez zárásánál is vagyunk: ez a „The Fall”, ami, miután az első háromnegyed percében nincs ének, teljesen olyan érzetet hoz magával, mintha egy sorozat főcímzenéje lenne. Aztán megszólal Dan Reynolds és egy nyugalmas, de mégis érdekes lezárást hoz magával. „I’m ready for the fall / I’m ready for everything that I believed in to / drift away” – énekli a frontember, és lassan mi is elbúcsúzunk a bandától. Azaz csak búcsúznánk, ha néhány kiadásba ne kerültek volna plusz dalok: kezdve rögtön a „Thief”-fel, amely úgy kezdődik, ahogy a legjobb Imagine Dragons számok. Izgalmasan, pergően, lelkesen, hogy aztán kibontakozhasson az énekes hangja, és a refrénre egészen epikus magasságokig szárnyaljunk. A „The Unknown” szintén a különleges háttérhangok és a dobok miatt lesz sokáig tagja a lejátszási listámnak, amellett, hogy azért el kell ismernem, van ennél jobb dala is a zenekarnak.

 

 

Mondjuk rögtön a következő „Second Chances”, ami nem kezdődik túlságosan eredetien. De fokozatosan beindul valami, hogy aztán másfél perc után Reynolds egyedül énekeljen néhány másodpercig a zongorával, ezzel könnyedén biztosítva a lemez egyik legőszintébb és legemlékezetesebb pillanatát. A „Release”-ben is inkább az „egyszálgitáros” hangulatot választják, amivel engem simán meggyőznek: a szöveghez illik a zene, a néha felhangzó kórus pedig tökéletesen egészíti ki Reynolds hangját. Aztán viszont olyan következik, amire már nagyon régóta vártam: jön a „Warriors” és simán a földbe tipor. Kemény, ütős dal, ami szintén lassan építkezve ér el egyre epikusabb magasságokat. Tökéletesen megkomponált szám, a különböző éneksávok úgy váltják az erős dobokat, hogy attól lúdbőrözni kezdek: ezt nem elég egyszer vagy kétszer meghallgatni. Mióta először előkerült, nem telhet el úgy nap, hogy ne menjen végig újra és újra a lejátszóban. Ezt üvölteni kell, ezt harsogni kell: lelkesít, feltüzel – nem véletlenül, eredetileg a League of Legends számítógépes játék reklámjára írták.

 

Muszáj megjegyeznem, hogy ezen a 18 dalon túl is van még három a super deluxe változatban: a „Battle Cry” a legújabb Transformers eposznak íródott, a „Monster” az Infinity Blade III játéknak, a „Who We Are” pedig Az éhezők viadala második részének filmváltozatának lett a zenéje. Ezek közül a harmadikat érdemes mindenképpen kiemelni: fülbemászó, lendületes szólamai sokáig velünk maradnak még az első hallgatás után. De nem is húzom tovább ezt az így is túl hosszúra duzzadt ajánlót: az Imagine Dragons-t nem érdemes elfeledni. Olyan együttes, akiket megéri követni – ha nem is válik arannyá minden, amihez hozzáérnek, azért ez a lemez (különösen a bónusz számokkal együtt) tökéletesen bizonyítja, hogy képesek fejlődni és megújulni, képesek egyre magasabb szintet elérni. Ezek után egészen biztos, hogy a következő lemezüket még jobban várom – hiszem ugyanis, hogy az még ennél is jobb lesz. „Here we are, don’t turn away now”.

 

Az együttes tagjai:

Dan Reynolds – ének

Wayne Sermon – gitár

Ben McKee – basszusgitár

Daniel Platzman – dobok

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Shots

2. Gold

3. Smoke and Mirrors

4. I’m So Sorry

5. I Bet My Life

6. Polaroid

7. Friction

8. It Comes Back to You

9. Dream

10. Trouble

11. Summer

12. Hopeless Opus

13. The Fall

 

Bónusz számok:

14. Thief

15. The Unknown

16. Second Chances

17. Release

18. Warriors

19. Battle Cry

20. Monster

21. Who We Are

 

Diszkográfia:

Night Visions (2012)

Smoke + Mirrors (2015)