Főkép

A kötet kapcsán leginkább arra voltam kíváncsi, hogy mennyire „működik” 2015-ben egy több mint hatvan éves mese. Mert a múló évtizedek többnyire kegyetlenek – megváltozik a közgondolkodás, aminek eredményeként idegenül hatnak a szerző gondolatmenetei, rosszabb esetben már meg sem értjük, mit akart mondani. Aztán ott van a szóhasználat, ami óhatatlanul változik ennyi idő alatt, de a mindennapi szokásaink közötti eltérések is okozhatnak befogadási nehézséget – hiszen például akkoriban nem volt sem internet, se szociális háló.

 

Az hamar kiderült, a Legsötétebb Peruból érkezett medve története mit sem kopott, ugyanolyan szórakoztató, mint annak idején lehetett. Legfeljebb azt lehet a szemére vetni, hogy nem olyan pörgős a cselekménye, mint napjaink hasonló műveiben megszokhattuk, de ez inkább előnyére, mintsem hátrányára válik.

 

Olvasás közben az jutott eszembe, hogy ez hamisítatlan angol történet, a gyarmatbirodalom halódásának idejéből: a Brown családnak teljesen természetes jelenség egy idegen bevándorló, miként az is teljesen nyilvánvaló minden érintett számára, hogy Paddington elfogadja a helyi kultúrát. Esze ágában sincs saját hagyományait, szokásait megőrizni, azok egyáltalán nem kerülnek szóba a történet során. Az pedig a befogadó közeget jellemzi, hogy a helybéliek ugyan állandóan rácsodálkoznak a medvére, de ezt kíváncsiságból teszik, és senki nem kezdeményezi az állatkertbe zárást vagy más efféle szankciót.

 

Paddington egyébként ideális „vadember” – ami alatt azt értem, hogy romlatlansága, illetve tudatlansága okán folyamatosan rácsodálkozik a környező világra. Bár elsőre általában meggyűlik a baja a civilizációval, azért a történetek végére minden a helyére kerül, és medvénk is feltalálja magát. A „vadember” kifejezés picit talán túlzás, elvégre ahol angolul beszélnek, az annyira nem lehet ősvadon, de ahogyan Paddington reagál a fürdőszobára vagy a színházra, az bizony pont ez bizonyítja. A sorozat nyitókötete rövid történetekből, apró életképekből áll össze, dokumentálva azt a folyamatot, ahogyan medvénk apránként felfedezi Angliát, és megtalálja helyét a családban.

 

Még egy dolog jutott eszembe olvasás közben. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem van szerencsém olyan embert ismerni, akivel mindig történik valami „borzasztóság”. Hol a ruhák, hol a munkahely, hol  a család, hol bármi egyéb alakul úgy, aminek eredményeként csak fogom a fejem és arról érdeklődöm, miként van bátorsága egyáltalán kimenni az utcára. Medvénk nem ilyen, de azért az sem túlzás, hogy amikor nem figyel oda, vagy valami újdonsággal találkozik, akkor bizony történnek vele balesetek. Erre legjobb példa a fürdőszobás kaland, de említhetem a nyitó sütis epizódot, amiből nyilvánvalóvá válik Paddington vonzódása a lekvárokhoz.

 

Miután befejeztem az olvasást, és a helyére tettem a könyvet, arra gondoltam – úgy látszik, ez egy ilyen gondolkodós könyv –, hogy ez mondhatni tökéletes gyerekkönyv: nincs benne erőszak, gonoszság, sokat lehet nevetni rajta, alkalmat ad a csevegésre gyermekünkkel, hogy közösen értékeljük Paddington cselekedeteit. S rajta keresztül újra felfedezzük civilizációnkat, kultúránkat, önmagunkat. Vagy egyszerűen csak jól szórakozunk.

 

Csak tudnám, hogy a térképen merre található az a sokat emlegetett Legsötétebb Peru...