Főkép

9 nap alatt 9 mese… nem azért, mert nem tudok gyorsabban olvasni, hanem, mert ezeket a meséket rekeszizomzattal kell feldolgozni, majd továbbgondolni és -adni gyermekeink számára. Ha továbbadjuk egyáltalán. 9 nap 9 tanulság, és legalább ugyanennyi figura, akik istenigazából egyenként is egész estét betöltően gondolkodtatják el az embert az élet semmiségeinek nagyságáról. Aki elolvassa ezt a mesegyűjteményt, az bizony rádöbben, hogy kabát idén télen sem kell, hiszen nemcsak a mesebeli Fagyországban, de a buszon ülve olvasót is a szeretet, a vidámság és a szerelem fűti, de legalábbis meleg kacagás rázza percekig.

 

Úgy tartják, hogy a gyermek- és ifjúsági könyv, de kifejezetten a mese írás és annak kategorizálása az irodalom egyik legnehezebb dolga, mert amíg mi, felnőttek széles skálán bolyongva mondhatni bármit elolvashatunk, addig a gyermekünknek szánt könyv kiválasztása rengeteg odafigyelést és átgondolást igényel, hiszen az irodalom oktató, nevelő funkciót is ellát. Nos, ha ez valóban így van, akkor most az elején szeretném leszögezni, Dóka Péter ezzel a könyvvel új irányvonalat hozott létre a gyermekirodalom területén, azt a típusút, amelyet szerintem kifejezetten nem ajánlott gyerekeken tesztelni. Talán viccesen hangzik, de ez a könyv tényleg csak 9 éves kortól ajánlott, viszont akár 99 éves korig – viszont tartós mosolyráncokat és csak több nap után enyhülő nevetőizom-lázat okozhat, így mindenki csak saját felelősségre, és ha nem is orvosi, de minimum valamiféle felügyelet mellett fogjon az olvasásába.

 

Bevallom, hogy bár anyuka vagyok, a könyvet kifejezetten magamnak kértem. Hogy mi fogott meg ennyire, hiszen „öreg vagyok” én már a meséhez?! Anne Pikkov nem épp hagyományos, sőt, kifejezetten rendhagyó és vagány illusztrációi a nem mindennapi mesehősökről (duci, flegma, feminista királylány, magányos, alkoholba menekülő, nagyon is emberi tulajdonságokkal felruházott sárkány, bánatosan sírdogáló óriáslány, lestrapált, tudományát vesztett életművész varázsló). A grafikusnő elmondása szerint a legnagyobb kihívást számára az általam amúgy is imádott, de új oldalukat megismerve még jobban megkedvelt sárkányok ábrázolása jelentette. A sárkányoké, akik olyanok, mint az emberek, olykor lusták, ügyetlenek, néha szerelmesek, de leginkább frusztráltak és gondterheltek, és már a rosseb se tudja, hogy pontosan hány fejűek, hiszen ennyi gonddal egy fej is sok… hogyne kacagna sírva az ember az ötlettől, hogy mégis akad olyan királylány, aki sárkányt választ élettársnak/párnak.

 

Anne Pikkov és Dóka Péter egyértelműen rokonlelkek: ráéreztek egymás mondanivalójára, pontosan értették, és a legjobb irányba terelték démonaikkal küzdő, boldogságukért harcoló, kicsit gyagyás, de borzasztóan szerethető hőseiket, hogy azok azt fejezzék ki, amit kell. Tudomásom szerint az író azt akarta, hogy nagyon intenzív legyen a könyv, nem az a szabvány királylányos történet. Úgy gondolta, hogy az illatok, szagok, képek együttesen hassanak az olvasóra. Nem tréfás, csűrt-csavart mondataival szeretett volna érvényesülni, hanem egy kézzelfogható és minden érzékszervvel tapasztalható és átérezhető élményt szeretett volna átadni olvasói számára. Alapvetően egyébként nem 9 mesét írt, hanem jóval többet gondolt a könyvbe… de ebben a kilencben tudta sallang nélkül elmondani, amit elsősorban a szerelemről, a pár- és társkeresésről szeretett volna. Nem mellesleg kedvenc írója, Sálinger Kilenc története előtt szeretett volna titkon tisztelegni így.

 

Nos, fel kell készítenem azokat, akiket felcsigáz a gondolat, hogy elolvassák a könyvet, mert nyitottak a különlegesen gyermeki, de mégis felnőtteket megcélzó, poénos mesékre, hogy ez nem az a világ, ahol minden történet úgy végződik, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. A királylányokat itt nem mentik meg, viszont minden hős elnyeri méltó jutalmát, és ha csak pillanatokra is, de átélheti a világ legszebb érzését, a felhőtlen szerelem mágikus csodáját – olykor rózsaszín homályban, máskor szürke ködben, de mindenképp mulatságosan, imádnivalón lila mese-köntösben.