Beleolvasó - Joe Schreiber: Star Wars: Maul - Vesztegzár

Fülszöveg:

A Galaxis legrosszabb bűnözőit egy űrbörtönbe gyűjtik össze, ahol ölni kell az életben maradáshoz. Gladiátorharcok során mérik össze az elítéltek erejét, és a véres sportból egy törvényen kívüli szervezet húz hasznot. A vad aréna legújabb harcosa pontosan olyan démoni és halálos, amilyennek látszik, és nem csak a túlélésért küzd. A küldetése megszerezni egy pusztító erejű fegyvert, amellyel sötét mesterei térdre kényszeríthetik a Jediket és meghódíthatják a Galaxist...

A két Sith Nagyúr, Darth Plagueis és Darth Sidious minden áron meg akarja szerezni ezt a fegyvert, csakhogy az odáig vezető úton félelmetes tanítványuknak előbb le kell győznie egy kannibál bandát, Jabbát, a huttot és egy leírhatatlan idegen rémet. Más nem is diadalmaskodhatna a halál arénájában, csak a Sötét Oldal rettegett tanítványa, Darth Maul.

 

Részlet a könyvből:

Első fejezet

Hetes Kaptár

 

Bumm!

Az első ütés oldalról érkezett, Maul félfordulatot tett a lendülettől, és egy fél lépéssel hátrébb kényszerült, mielőtt sikerült visszanyernie az egyensúlyát. A cella padlóját alkotó fémötvözet járólapok megremegtek, és azzal fenyegettek, hogy kicsúsznak a talpa alól.

Maul kiköpött egy fogat és letörölte a vért a szájáról.

A másik lény a korábbi áldozatok élő kiállítása is lehetett volna. Két és fél méteres magasságához masszív váll és felsőtest tartozott, mindezt primitív páncél törött szélű lemezei borították. A viseletet egyértelműen egy nagyobbfajta ragadozó kitines héjából és állkapocscsontjából készítették, és gazdájának alakja maradéktalanul kitöltötte a börtöncella egyik sarkát.

Maul alaposan megnézte magának a lényt. Szürke arcának formája bármely sebésznek rémálmokat okozott volna a bőrt elborító rituális sebhelyekkel, organikus gyűrűkkel, hurkokkal, szövetkampókkal és a két szem alatt lüktető kékes zacskókkal, melyek mindegyike lefelé és befelé, a borotvaéles fogakkal ellátott, tátogó száj felé mutatott. Még a lény két karja is úgy nézett ki, mintha két különböző szervezetről tépték volna le. A jobb oldali nagy, bütykös ökölben végződött, míg a balon hosszú póklábakra emlékeztető, karmos ujjak meredeztek. Együtt buzogányt és pengét alkottak, az egyikkel tépni és vágni lehetett, míg a másik összezúzta, ami elébe került. Az imént a jobb oldali csapott le a semmiből, hátrébb taszította Mault, és kiütötte az egyik fogát.

A lény lenyúlt és felvette Maul metszőfogát a padlóról. Felegyenesedve benyomta a fogat az egyik üres helyre a szájában; addig csavargatta, amíg az ott nem maradt. Szélesen Maulra vigyorgott, mintha azt akarta volna megkérdezni, hogy tetszik neki a saját foga valaki más szájában – újabb trófea a gyűjteményben.

Maul tétován bámult rá.

Azután agyát elöntötte a harag.

És a harag jó.

 

Egyenruhaként szabványos narancssárga kezeslábast kapott, azt a fajtát, amelynek kemény szövete minden mozgást akadályoz. Maul hallotta, hogy a varratok nyikorogva megfeszültek, amikor az ellenfele felé ugrott, zárta a köztük lévő méteres távolságot. A lény pontosan úgy reagált, ahogy várta; mohón előrelendült, kétféle karját vadul lengette maga előtt, belekarmolt a cella állott levegőjébe, és nyikorgó-hörgő torokhangon mondott valamit fuldokláshoz hasonló nyelvén, amit Maul még sohasem hallott.

Legyenek ezek az utolsó szavaid, gondolta. Itt és most véged!

Elég közel került ellenfeléhez, hogy érezze a testéből áradó, romlott húsra emlékeztető hullabűzt, és pontosan kiszámított mozdulatsorba kezdett. Félretolta a lengő karokat, felugrott a lény mellkasára, és talpával megtámaszkodva a széles bicepszeken, mindkét kézzel előrenyúlt, torkon ragadta a lényt. Addig szorította, míg meg nem érezte, hogy a vaskos inak engednek az ujjainak. Tompa reccsenés hallatszott a lény torka felől, azután a szájából meleg és ragacsos folyadék tört elő.

Vér.

Szénfekete vér.

A látvány nem okozott elégedettséget, csak azt a halványan nyugtalanító felismerést, hogy nem kellett volna ennyire elhúznia a küzdelmet. Ugyanakkor még mindig visszaállíthatta volna az összecsapás egyfajta egyensúlyát, ha gyorsan végez az ellenfelével – ha a becsületét nem is, a felsőbbségét még igazolhatta vele. Még erősebben szorította a lény nyakát, és az összezúzódó légcsövön keresztül kisziszegő levegő gurgulázó, hamar elfulladó rikoltásként tört elő a torokból, még több vérrel együtt. A fekete, síkos-ragacsos folyadék már a szemüregekből is szivárgott.

Elég!

Tökéletes egyensúlyáról tanúbizonyságot téve Maul leugrott a lény mellkasáról, és még ugyanazzal a lendülettel átrántotta maga felett a méretes testet, olyan keményen vágta a padlóhoz, hogy az belereszketett. Ellenfele ernyedten csuklott össze, feje félrenyaklott a törött csigolyán, megmutatta a vaskosan lüktető verőeret a szürke bőr alatt.

Maul csak ekkor engedte meg magának, hogy fellélegezzen. Ahogy gondolta; nem volt szüksége kétpengés fénykardjára vagy az Erőre, hogy legyőzze ezt a hústömeget – nem mintha bármelyiket is használhatta volna. Lenézett ellenfele torz arcára, azután felemelte az egyik lábát, és sarkával megcélozta a magát felkínáló torkot, hogy végleg és visszavonhatatlanul összezúzza a légcsövet, vagy bármi mást, amit a lény a lélegzetvételhez használt. Tekintete egy pillanatra találkozott a hústömeg táskás, kifejezéstelen tekintetével.

Most pedig – üzente szótlanul a szempárnak, amelyben ott ült a végzet felismerése, miszerint alig néhány szánalmas pillanat maradt az életéből – meghalsz.

A lény hirtelen szemkápráztató sebességgel félrecsapta Maul lábát és felpattant, hátranyúlva elővarázsolt valahonnan egy hoszszú botot. Amikor a fegyver egyik vége az arca felé lendült, Maul rádöbbent, hogy bár először fának vagy valamiféle biomechanikus hibridnek nézte, a bot valójában élő szervezet, villámgyorsan előrecsapó kígyó, amely a szemét vette célba.

Maul hátrébb húzódott, de elkésett. Fájdalmas, áramütéshez hasonló érzés kíséretében elveszítette a látását, és a világ sötétbe borult körülötte. Néhány másodperc alatt a lény támadása már másodszor érte felkészületlenül, és Maul csak ekkor jött rá, hogy miért: ellenfele valahogyan nem képezte részét az Erőnek, semmilyen szinten nem kapcsolódott a kiterjesztett érzékelésnek ahhoz a mindent mélyen átitató mezőjéhez, amelyből ő maga információkat nyert a környezetéről. Számos küzdelemben felhasznált, adottnak és természetesnek tekintett ösztönös érzékelési képességei ezúttal nem segítettek.

Látóidegeit savasan csípős érzet árasztotta el, lassan szivárgott egyre mélyebbre, és Maul rádöbbent, hogy a mérget érzi, amint egyre nagyobb területen veszi át az uralmat, koncentrikusan terjed és bénítja meg az arcát alkotó izmokat és inakat.

A lény rikoltozó röhögése betöltötte a cellát. Dicsőség zengett benne.

Be kell ezt fejezned!

Maul kihúzta magát. A fejében a saját hangja szólalt meg, mint kiképzésének rideg emléke – de a hanghordozás kétségtelenül a mesterét idézte; a könyörtelen utasítások fájdalmas és fegyelmezett teljesítésével töltött órákat, napokat, éveket visszhangozta. A Sith-nagyúr emléke azonnal visszarántotta a jelenbe, elméje teljesen kitisztult.

Felnyúlt és megragadta a kígyót, amely teljes hosszában a nyakára tekeredett. Valahol az ürességben Maul megérezte az apró izmok és inak százait, amelyek egyre jobban összeszorultak a torkán, hogy élő hurokként fojtsák meg. A következő másodpercek létfontosságúvá váltak.

Maul megfeszítette az izmait, lehajtotta fejét és megpróbálta lerántani magáról a kígyó-botot, de nem járt sikerrel. A gyűrűk továbbra is körbefonták, a síkos bőr és az izmok puszta ereje megakadályozta, hogy fogást találjon rajtuk.

Maul megfeszítette az akaraterejét, és teljesen mozdulatlanná, a merevség szobrává vált, így lehetővé tette a kígyó számára, hogy magabiztosan még szorosabbra húzza a gyűrűit, így az állat feje ismét áldozata arca elé került. Maul még mindig kivárt. Érezte ellenfele rothadásszagát, a bőrébe maró karmokat, amelyek a feje felé tapogatóztak. Hallotta a rikoltást, amely ezúttal színtiszta diadalról adott hírt – akár nevetés is lehetett. Kiéhezett, őrült röhögés. Ennek a harcosnak nem volt vesztenivalója.

Nem vagy harcos, gondolta Maul. Semmit sem tudsz a sötét oldalról.

Elérkezett a várva várt pillanat. Megragadta a kígyó-bot fejét, összeszorította a tömpe orrot és a szájat, a meredező fogakkal együtt. Egyik markával tartotta, a másikkal lentebb ragadta meg a lényt és addig csavargatta, míg végül egy reccsenéssel letépte a fejet.

A kígyó gyűrűi görcsös rángatózással ernyedtek el és tekeredtek le a nyakáról, és Maul vett egy mély, frissítő lélegzetet, mielőtt befejezte a munkát.

Valahol előtte az ellenfele dühödt üvöltéssel válaszolt, kígyófegyvere halálára. Maul oda sem figyelt; származhatott az üvöltés bármilyen őseredeti érzelemtől, az mégiscsak érzelem maradt, nem több vagy informatívabb a halál közelségéből fakadó félelemnél, amelyet elfojtott magában az imént, amikor a kígyó a nyakára tekeredett. A gyengeség melegágya. Számára ugyanolyan hasznavehetetlen, mint a többi érzelem.

Ugyanakkor ellenfele érzelmeit az előnyére fordította. A fájdalommal és haraggal telt üvöltés kiváló alkalmat adott, hogy a lény szája felé nyúljon, és érezve a bűzös leheletet a kézfején, viszszaszerezze a fogát. Ki kellett tépnie az ínyből. Azután beletömte a még mindig a kezében tartott kígyófejet, és összecsukta a szürke szájat. Letépett három nagyobb fémkarikát a lény jobb karjáról, és a horogszerű eszközökkel átfúrta az alsó és a felső ajkat, hogy lezárja őket. Mindehhez át kellett karolnia ellenfele fejét, és érezte benne a görcsösen rángatózó kígyófejet, elképzelte a vakon húsba fúródó fogakat, amelyekből az utolsó izomgörcsök még kiszorítják a maradék mérget. A lény rángatózva szabadulni és sikoltozni próbált.

Fejezd be!

Még mindig vakon, de felülkerekedve ellenfelén Maul fogást váltott, fejelt és belefúrta szarvait a lény szemébe. Érezte, hogy az egyik szemgolyó zselés anyaggá válva szétkenődik a bőrén.

A rángatózás abbamaradt, és Maul hátrébb lépett, eleresztette a testet, hagyta összerogyni a lába előtt.

Pislogott, még mindig lángoló fájdalomtól átjárt szemével hunyorogni próbált. Egyik kezében a kivert fogát markolta. Fegyverfémszürke és fémes kék árnyalatok jelentek meg előtte. Dühítően lassan, de kezdte visszanyerni a látását. Okkal remélhette, hogy alig néhány órán belül teljesen elmúlik a vaksága, és amikor...

A padló rázkódni kezdett alatta.

Maul körbenézett, a remegés forrását kereste. Körülötte egyre jobban rázkódott a cella, a padló és a fal lemezei kerepelő kakofóniába kezdtek, vaskos láncok csörgésének zaja hallatszott valamely hatalmas szerkezet kattogásával együtt. A hangok betöltötték az egész helyiséget, lassan fülsiketítő dübörgéssé olvadtak össze. Minden mozogni kezdett. Maul kinyúlt, hogy az ujjai hegyével kitapintva igazolja gyanakvását.

A falak közeledtek egymáshoz.

Nem illúzió áldozata lett, nem elveszett és lassan visszatérő látása csalta meg. A cella szó szerint megváltoztatta az alakját; a falakat és a padlót alkotó acéllemezek nagy, mechanikus pikkelyekként csúsztak egymásra, íves felületet alkottak, miközben a padló meredekebbé vált, az egész helyiség tálszerűvé formálódott, végül megnyílt és kürtőt alkotott.

Maul hátranyúlt és megragadta a priccshez csavarozott kapaszkodót, megtartotta magát. Körülötte a fémes kattogás és robaj tovább hangosodott, amikor lyuk nyílt a padló közepén.

Maul összevont szemöldökkel pillantott le a lyukba. Látása sokat tisztult az elmúlt másodpercekben, és érzékelte, ahogy iménti támadója élettelen teteme a már hasznavehetetlen szerves páncéljával együtt csúszni kezd a helyiség közepe felé. Saját fekete vérének csúszós nyomvonalán siklott, a fizika egyszerű törvényeinek engedelmeskedett; a lassan eltűnő testet úgy követte a letépett fejű kígyó-bot, mint egy, az utolsó pillanatban még kapaszkodót kereső végtag.

A harcos és fegyvere belezuhant a lyukba, és a következő pillanatban elnyelte őket a sötétség, amely majdnem olyan mély volt, mint a Maul vaksága idején tapasztalt feketeség. Egy pillanatra – olyan rövid időre, hogy megkérdőjelezte a valódiságát – Maul megpillantott valami szem nélküli, fehér szörnyeteget, amely felbukkant a semmiből és elnyelte a tetemet.

A lyuk bezárult és a padló lemezei ismét mozogtak, a fallal együtt felvették korábbi alakjukat. A kattogás és remegés hamarosan abbamaradt, a cella ismét szögletessé vált.

Valahol az ajtó környékén egy vörös fényekből kirajzolt panel villogni kezdett, majd zöldre váltott.

Maul várt, és a cella elindult vele felfelé.

 

A Kiadó engedélyével.