Főkép

A legcsekélyebb mértékben sem zavar, hogy Pratchett gátlástalanul idéz más művekből, lazán kölcsönvesz ötleteket, amiket aztán saját világképére formál. Többnyire az sem okoz gondot számomra, ha burkoltan saját műveire hivatkozik, mert legtöbbször észre sem veszem – ugyanis az ő szövegei önmagukban, irodalomtörténészi közreműködés nélkül is katartikus élményt nyújtanak. Feltéve, ha az olvasó szeret nevetni, értékeli a logikusan lökött karaktereket, és elvárja a nyakatekert környezetben ténykedő, szimpatikus főszereplőket.

 

Magyarul ez már a sokadik Korongvilágon játszódó történet, de ha lehet, manapság még jobban tetszik ez a világ, mint amikor évekkel ezelőtt megismerkedtem vele. Persze ebben az is közrejátszik, hogy a szerző folyamatosan újabb lehetőségeket fedez fel, sőt mi több, azonmód kihasználja azokat. Utolsó ilyen húzása az alacsony korhatárral büszkélkedő ifjúsági alsorozata, aminek különösebben még mindig nem látom értelmét – mármint az ifjúsági címkének. Ugyanis a sztorik megértése felnőtt fejjel sem okoz nehézséget, ami persze minden mesére igaz, azonban itt van még egy fontos kitétel, miszerint tizenévesen és húsz fölött egyaránt élveztető. Ez ugyebár már nem mondható el minden kortárs meséről.

 

Olvasás közben több alkalommal Robert Jordan és David Bowie jutott eszembe. Az előbbi azért, mert az ő nagyívű fantasy sorozatában tolongott olyan határozott egyéniséggel és akarattal rendelkező nő, mint amennyi Pratchett boszorkányai között előfordul. Értem én, hogy társaságukban sokkal izgalmasabb az élet, s csak erősíti a jellemet, ha mindenért alaposan meg kell küzdenünk, csak a való életben kevés ilyen asszonysággal találkoztam. Jelen történet főszereplője még csak kilenc éves, így egyelőre nem foglalkozatják a nemek közötti bonyodalmak, azonban roppant határozott egyéniség, aki egyrészt sokkal okosabb, mintsem életkora alapján feltételeznénk, másodszor éppen ezért amolyan magának való teremtés, aki önerőből próbálja értelmezni a nagybetűs életet, mivel környezetében nincs senki, akivel megvitathatná kérdéseit. Harmadszor pedig, úgy tűnik, boszorkányvér folyik az ereiben, ami mentalitásában, világnézetében, cselekedeteiben és nem utolsó sorban a veszélyhelyzetekben produkált reakcióiban fedezhető fel. Olyan kislány, aki nagy valószínűleg az őrületbe kergetné a tanárait állandó kérdéseivel és kijavításaival (ugyanis amit egyszer megtanult, azt nem felejti el).

 

David Bowie apropóját a Labirintus című film adja, amiből pár ötletet egyértelműen újrahasznosított Pratchett – de erről a szálról nem mondok többet, az már valóban túl spoileres lenne.

 

A főszereplő Sajogi Stefánián kívül a könyv sava-borsa egyértelműen a címadó csip-csap népeknek köszönhető, akik a kelta-skót-gael kultúrkörből érkeztek a Korongvilágra. Véleményem szerint Farkas Veronika csodás munkát végzett, mert sikerült az apróságok beszédét úgy magyarítania, hogy az egyértelműen eltérjen a normál emberek társalgásától (birkapásztorokról beszélünk, szóval szó sincs arisztokratikus csevejről, de az önmagukra nac mac fígliként hivatkozó népség még náluk is sajátosabban sorjázza a betűket). Egy biztos, ahol ők megjelennek, ott az olvasó garantáltan felvidul, a szembenálló felek pedig jó esetben elbizonytalanodnak, rájuk nézve, rosszabb esetben pedig alaposan pórul járnak.

 

Mielőtt felbukkannának a monitorom környékén, sietve be is fejezem az ajánlómat, de nyugodt szívvel arra buzdítok mindenkit, hogy ha van egy kis szabadideje, amikor vidámságra és aprótermetű társaságra vágyik, akkor vegye kézbe a Csip-csap népek című könyvet – a hatás garantált.

 

A szerző életrajza