Garth Nix: Sabriel

Garth Nix egy ausztrál író, aki elsősorban ifjúsági regényeket jegyez. A Régi Királyság című sorozatának nyitódarabja a Sabriel, mely eredetileg 1995-ben jelent meg. A sorozat sikerét mutatja, hogy a szerző hosszú évek után úgy tudott visszatérni 2014-ben a Clariel című negyedik regénnyel, hogy az is nyomban bestseller lett. Nem is tudom, mi a furább: hogy nem készült még belőle film, vagy hogy nálunk csak most jelenik meg.

Az üdítően sajátos fantasy sorozat két szomszédos országban (vagy inkább világban) játszódik. Ancelstierre olyasmi, mint Anglia volt a 20. század elején. A szigorúan őrzött határ túloldalán lévő Régi Királyságban viszont nem csak az időjárás más: ott létezik és működik a mágia. Átjárás szinte alig van a két ország között, az ancelstierre-i népek zöme nem is tud róla, hogy mi van a szomszédban. De, ahogy az már lenni szokott, a Régi Királyságban erőre kap egy gonosz hatalom, melynek célja, hogy mindkét országot leigázza.

A címszereplő Sabriel Ancelstierre-ben él és tanul, de a másik országból származik. Apja Abhorsen, egy olyan nekromanta, akinek az a dolga, hogy a rakoncátlankodó holtakat és egyéb túlvilági teremtményeket visszaküldje oda, ahová valók. Csakhogy valami rossz történik az Abhorsennel, és elküldi Sabrielnek a hét harangot, munkája jelképeit és legfőbb szerszámait. Vagyis a 18 éves lányra vár, hogy rendet tegyen. A gond csak az, hogy bármily tehetséges is a mágiában, jószerével képzetlen. Tudja, mikre valók a harangok, de használni őket már egy egészen más dolog…

Meglehet, a sztori elsőre nem tűnik többnek egy átlagos fantasynél, de vegyük hozzá, hogy két évvel megelőzte az első Harry Potter kötet megjelenését. A könyv nem mutatja be töviről-hegyire a két világot, mindig csak annyit látunk meg belőlük, amennyit a szereplők, de első, bevezető résznél ez magától értetődő. A sűrű leírások helyett kapunk egy gyakran igen gyorsan pörgő, izgalmas regényt, melyben apránként kibontakozik az, ami engem a legjobban megfogott benne: a remekül felépített mágiarendszer. Ez igazi csemege, nem is árulnék el róla többet.

De van más dicsérnivaló is. Sabriel és az apja igen emlékezetes figurák – utóbbi olyan fazon, hogy bármely dark/gothic zenekarba beférne, előbbi pedig azért érdekes, mert egyszerre van jelen benne az irdatlan terhet és felelősséget viselő, a túlvilágot többször megjárt mágus, és a bizonytalan, épp felnőtté érő lány. Nix azért a jellemábrázolást sem viszi túlzásba, mégis olyan főszereplőt alkotott, akire rá lehet építeni a sorozatot. A mellékszereplők is érdekesek, élükön a maliciózus macskával, Moggettel, aki nem csak azért különleges, mert tud beszélni.

Ha többet is elárulnék, azzal már mások élményét csorbítanám, így csupán egy sort idéznék még, mely viszont a maga módján mégis többet árul el a regényről, mint ez az egész cikk: „A vándor választja az ösvényt, vagy az ösvény a vándort?”